– Rendszerint az ajándékozás hónapjának nevezik decembert, de elsősorban karácsony ünnepéhez kötjük az örömszerzésnek ezt a formáját, amelyet tulajdonképpen kétoldalúnak is nevezhetnénk: egyrészt számunkra jelent örömet az, hogy adhatunk, ajéndékozhatunk, tehát meg akarunk örvendeztetni valakit, másrészt örömszerzés a megajándékozott személynek. Milyen helyet foglal el, vagy kellene elfoglalnia a mai ember életében az ajéndéknak, ajéndékozásnak?
– A napokban azon gondolkodtam, ezt az évet úgy is lehetne tekinteni, hogy az egész év, az összes hónap haladás karácsony felé. Ebből kiindulva szerintem egészen másként élnénk meg az évet, és akkor december ilyen szinten tényleg az adás, az ajéndékozás, egymásra figyelés hónapja lenne, meg a valódi megérkezésé. Úgy gondolom, ahhoz, hogy az ember tényleg tudjon igazán adni, és azt örömmel, nyugalommal, valamint derüvel csinálja, a legfontosabb az lenne, hogy az ember valahogy önmagához érkezzen meg. Igazán akkor tudunk adni, amikor ez úgy jön a szívünkből, hogy a legjobb részünket tudjuk adni. És ahhoz, hogy ezt adni tudjuk, az embernek önmagához kell megérkeznie. Szerintem ez az előkészület sokkal nehezebb, mint maga az ajándékozás.
Az ajándékok legyenek inkább jelképesek, és figyeljünk a minőségi időre, ezt nyújtsuk egymásnak, mert a mai embernek talán ebből van a legkevesebb – javasolja Ferenczi Enikő
Legalábbis ezt látom a hétköznapokban vagy a munkában. Az egész adventi utazásban jobban ki kellene emelni azt, hogy mi magunk legyünk készek, tényleg be tudjunk ebbe mosakodni, mert ha nem történik meg ez az előjáték, akkor attól félek, hogy alapvetően egyfajta kényszer lesz mindez: amit tudunk, hogy elvárnak, meg kell tennünk, ezt így szoktuk… És pont azt az értékét és mélységét veszítheti el az ajándékozás, amiről alapvetően szól.
Ezt emelném ki mindenképpen az adventből vagy akár a decemberből: egyfelől különítsük el, hogy először önmagunk körül teremtsünk rendet, hogy tudjunk megérkezni, készek lenni – másfelől pedig az ünnepre való készülődés második vagy végső részében akkor tényleg úgy tudjunk figyelni másokra, hogy abból indulhassunk ki, amit ők elvárnak, meg mi a legjobb részünk, amit adni tudunk. Ez hassa át az ajándékozást.
– Sokszor érezzük, hogy az ajándékozás manapság egyre nehezebb. Hiszen sok gyereknek, felnőttnek mindene megvan, és nyomasztó lehet az érzés, hogy meddig „terjeszkedjünk” akár anyagi szempontból is az ajándékkal. Lehet-e, kellene-e valamilyen formában nevelni az ajándékozásra már gyerekkorban? Hiszen ez alapja lehet az egymásra figyelés, örömszerzés, éppenséggel segítségnyújtás úgymond elsajátításának.
– Pont ezt tartom fontosnak és erre igyekeztem utalni, hogy alapvetően az ajándékozást ne éljük meg tehernek. Persze, ki lehet indulni ebből is, hogy a mai gyerekeknek vagy sokaknak mindenük megvan. De azt mondom, főleg terapeutaként, hogy nagyon sokszor nagyon fontos dolgok hiányoznak a mai gyerekek, fiatalok vagy akár az idősek életéből. És szerintem ebből kellene kiindulni, hogy vajon az illetőnek mire van leginkább szüksége, mi az, ami tényleg különleges és nem megszokott? Ebben a tekintetben arra hajlanék, hogy az ajándékok legyenek jelképesek, és emellett amire figyeljünk, az legyen inkább a minőségi idő. Mert azt látom, hogy a mai embernek talán ebből van a legkevesebb. Hiszen a jelképes ajándék, ugye, arról szól, hogy nem felejtettelek el, eszembe jutottál, ismerlek, tudom például, mi az, ami neked örömet nyújt, tehát mi a te szenvedélyed, s akkor abból adjunk valamit. És abból adjunk többet, amire igazából nem szokott annyi időnk jutni – tehát a vele eltöltött időt.
Gyakran mondom például a keresztszülőknek – én magam is ezt gyakoroltam –, hogy a keresztgyereknek valamilyen ajándékot kell adni. Azonban ha felajánljuk, hogy az advent időszakában több időt töltünk vele, vagy a pénzt nem borítékban adjuk át – mert, ugye, sokszor azt adjuk ajándékba –, hanem elkísérjük és együtt költjük el, együtt vásárolunk, akkor ez tényleg átfordul valóban ráfigyelésre és a vele eltöltött minőségi időre. Ez nagy megszervezést igényel, de én alapvetően hiszek abban, hogy a kiegyensúlyozott életnek a jó receptje az, amikor az ember nem kényszeresen, hanem nagyon jó időmenedzsmenttel dolgozik, tehát szépen felépíti a dolgokat.
Az ajándékozás amúgy már jóval előtte megtörténik, hiszen az embernek ezt végig kell gondolnia és meg kell terveznie. Egyébként valóban gyerekkorban kell elkezdeni az erre nevelést, és pont ez a szép része a gyereknevelésnek. A gyerekek alapvetően sokkal hamarabb megtanulnak elfogadni és örülni a dolgoknak, ezért amikor már készek arra, be lehet vezetni az életükbe, hogy milyen jó dolog adni. Karácsony körül erről is kell beszélnünk, a felnőttek esetében is. Ne csak arra fókuszáljunk, hogy adjunk, és ki legyenek pipálva az ilyen jellegű kötelezettségek, hanem meg kell tanulnunk elfogadni is. Milyen érdekes, hogy a gyerekeknek meg kell tanítanunk, hogy szeressenek adni, milyen jó dolog adni, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nemcsak a szeretteinknek és a környezetünkben lévőknek, hanem alapvetően emberi kötelességünk azokra is gondolni, akiknek jóval kevesebb van, mint nekünk. A gyerekeket ebbe is be lehet kapcsolni. Épp a múlt héten gyönyörű élményt élhettem át, amint szeretetcsomagokat készítettek rászorulóknak. Ugyan a rászorulók arcát nem láttam, mert nem vettem részt a csomagok átadásában, de megható volt látni és átélni az adásnak is az örömét, amint az emberek, felnőtt férfiak készítették ezeket a csomagokat. A gyerekeket leginkább úgy lehet tanítani minderre, hogy lássák, tehát példát kell mutatnunk. A verbális tanításaink mindig gyengébbek, de ha a gyerekek látják, hogy minket mi tölt el örömmel, miként tudunk adni, vagy aztán mekkora örömmel tudunk elfogadni dolgokat, szerintem ez nagyon értékes tanítás.
– A világjárvány miatt az idei már a második karácsony, amely a korábban megszokottól eltérően telik, hiszen sokaknak nem sikerül együtt tölteniük az ünnepeket. Ezért talán még jobban átértékeltük az ajándékozás lehetőségét, mint örömszerzést. Mit tapasztalt, mennyire viselte meg a lelkünket ez a közel két éve tartó állapot, milyen irányban változtunk?
– Általánosan fogalmazva azt kell mondanom, hogy nagyon megviselte az embereket ez az állapot. Sok szinten látjuk, hogy a terápiás munka nagyon megnövekedett, visszatérő jelekkel, tünetekkel találkozunk, a félelemnek a folyamatos jelenléte megkínozza az embereket, ugyanakkor egyfajta szinte állandó szorongást tud produkálni. Ilyen szinten elég sok a tennivalónk. A karácsonyhoz kötve pedig arra gondolok, hogy egy kicsit értékesebbé tette azt, ami talán megszokott volt, vagy nem is figyeltünk annyira, s ilyen szinten az alázatra nevelés eléggé ránkfért. Mert az ember nagyon könnyen megszokja mindazt, amiben részesül, s azt hiszi, hogy kijár neki. Miután a múlt ünnepekkor átéltük azt, hogy azért nem is annyira megszokott dolog együtt lenni a szeretteinkkel, úgy gondolom, felértékelődött a közös ünnepeknek a mélysége és az ajándék jellege, meg egyfajta más egymársa figyelést tanultunk meg. Talán a kapcsolattartás jóval erősebb lett. Sokakat ismerek, akik jóval gyakrabban beszélnek a szeretteikkel azóta, tehát van ennek pozitív hozadéka is, ami pont a minőségi idő mellett teszi le a voksot. És valahol az ember megtanulja azt, hogy nem irányíthat mindent, de amikor része van a jó dolgokban – mint például abban, hogy a szeretteivel együtt ünnepelhet –, akkor ezt megtanulja újraértékelni.
– Véleménye szerint akkor végül milyen a jó ajándék, s mit tanácsol, hogyan adjunk és fogadjunk is el ajándékot?
– Az ajándékozás olyan fontos folyamat, amikor valakire gondolunk. Ez egyfajta láthatatlan kapcsolatfelvétel. Tehát picikét empatikusan behelyezkedünk a másiknak a világába, és arra gondolunk, mi az, ami neki örömet szerezne. Mindez egy nagyon szép lelki folyamat, és ezt érdemes lenne újratanulni vagy erősíteni, hogy ez nem kötelesség, nem kényszer, hanem lehetőség arra, hogy a másiknak kifejezzük azt, mennyire fontos számunkra. Visszatérő kérdés szokott lenni az ajándékozásnál az, hogy mennyire vegyünk kész termékeket, vagy mi magunk készítsük. Mindenképpen ki szeretném emelni, hogy értékelem azokat, akiknek van idejük és tehetségük is arra, hogy ajándékokat készítsenek a szeretteik számára, de ez egy picit magatartás kérdése is. Van, akinek ez nem megy annyira, sőt lehet éppen teher. A jól kitalált vagy jól kiválasztott ajándék, még akkor is, ha késztermék, pont olyan értékes lehet, mint amit egyénileg készítve jobban benne vagyunk mi is. Szerintem nem elvárás a saját készítésű ajándék, hanem inkább azt kell nézni, hogy időt fordított az ajándék keresésre, meg arra gondolt, nekem mi szerezne örömet. És ennek az értékét érezzük, hogy már a ránk fordított vagy a ránk gondolt idő is nagyon értékes.
– Talán nem utolsósorban, önmagunknak is kijárna az ajándékozás… Érdemes-e, és miként ajándékozhatjuk meg magunkat?
– Az ember, ha azzal kezdené, hogy tényleg valóban készül erre az ünnepre, akkor elsősorban még mindenki előtt megajándékozná önmagát saját magával: a legjobb arcával, a legjobb hangulatával, lelkületével… Tehát mindenképpen ez a bemosakodós rész is már arról szól, hogy magunkat megajándékozzuk, ezzel pedig nem az egónkat növeljük, hanem szükségszerű része az ego erősítésének ahhoz, hogy majd az egónkat feloldjuk és másra figyeljünk. Alapvetően miért is ne ajándékozhatnánk meg magunkat is. Hiszen az év lejárta után, amikor az ember mégiscsak számot vet azzal is, hogy mennyi mindent csinált, hogyan csinálta – gonduljunk arra, amire vágyunk, amit meg tudunk engedni magunknak. Önmagunk egészséges szeretete és tisztelete, akár megajándékozása, úgy gondolom, hogy a kiegyensúlyozott, boldog embernek a jellegzetessége.
Önmagunk megajándékozásának része az is, hogy az ember kikapcsol, kicsit leül, pihen, kicsit lóbálja a lelkét. Mindenkinek azt kívánom, különösen azoknak az embereknek, akik tényleg arra figyelnek, hogy másokat szórakoztassanak, informáljanak, feltöltsenek, hogy elsősorban ők töltekezzenek.
