Erdélyben három viperafaj található. A leggyakoribb viperafajunk a keresztes vipera (vipera berus), amely megtalálható mind a hegyekben (Pádis, Vlegyásza, Bihari-hegység, Cibles) mind a dombvidéken. Jellegzetes, háromszög alakú feje van. Teste zömök, izmos, inkább rövid. Bár a szakirodalom beszámol méternyi nagyságú példányokról, általában 60-70 cm hosszúak. Jellegzetesen a nőstények mindig is nagyobbak. A pupillájuk függőleges vágású, ami nagyon fontos megkülönböztető jel a nem mérges kígyókkal szemben. Színviláguk nagyon változatos: alapszínük a szürkésbarnától az ezüstös-fehérig terjedhet, amit cikk-cakkos, sötétebb mintázat színesít az oldalukon. Gyakran előfordulnak fekete egyedek is, ezek száma populációként változó. Jellegzetességük a fejen levő kereszt vagy „v” betű megléte. Erdők szélén, tisztásokon, hegyi legelőkön, sziklás, köves helyeken élnek, általában vízközelben. Fő táplálékuk a kisebbfajta emlősök, de esznek madarakat, gyíkokat és békákat is. A szóbeszéddel ellentétesen a vipera ritkán támad: inkább menekül, vagy hangos sziszegéssel figyelmeztet, vagy esetleg támadásokat mímel. A legtöbb baleset akkor történik, ha kézbe vesszük az állatot, vagy véletlenül rálépünk. Marása gyakran méregnélküli, inkább figyelmeztető jellegű. Mérgének hemotoxikus (véredényeket károsító) és miotoxikus (izomműködés-gátló) hatása van. Az áldozatnak tehát vérzést és izomgörcsöt okoz. Általában emberre nem halálos. Nagy ritkán anafilaktikus sokkot okozhat.
A rákosi vagy parlagi vipera (Vipera Ursini, a képen) Kolozsvár környékének jellegzetes állata. Izolált populációk éltek a Szénafüveken, valamint a Bükkben. Herpetológusok (csúszómászókkal foglalkozó szakemberek) úgy a 2000-es évek elején jelezték újból, hogy az 50 éve kihaltnak vélt példányokat láttak Kolozsvár környékén. A rákosi vipera feje jellegzetesen háromszög alakú, függőleges pupillájú, rövid, izmos kígyó. Ritkán haladja meg az 50 cm hosszúságot. Alapszíne a világosszürke vagy szalmasárga, ezt sötétebb cikcakkos sávok tarkítják, amelyeknek világos keretük van. A mutatós kígyók közé tartozik. Élőhelye a nedves, lapos legelők zsombékok, sztyeppe jellegű területek. Nappali életmódot folytat, tápláléka zömét rovarok és kisebb gyíkok teszik ki, ritkán kisemlősök kölykeit is megeheti. Gyenge mérgű kígyó, nagyon ritkán támad, a marás következtében általában helyi fájdalom, duzzadás észlelhető, vagy nagyon ritkán allergiás reakció.
A szarvas vipera (Vipera cerastes/cornutus) Erdély déli részén honos. A száraz, sziklás helyeket kedveli. Mérge nem erős. Nem támadó kígyó. Színe sárgásszürke vagy világos krémszínű sötétebb mintázattal, hossza általában nem haladja meg a 60 cm-t. A hímek ennél a fajnál is kisebbek a nőstényeknél.
Ha viperákkal „találkozunk”, kerüljük el ezeket, biztos nem fognak utánunk mászni. Kiránduláskor mindig figyeljük meg, hova ülünk le, lábainkkal csapkodjunk párat a fűben, mert ez elriasztja a kígyókat! Soha ne próbáljuk kézbe venni a kígyókat. Ha a baleset mégis bekövetkezik, maradjunk nyugodtak, feküdjünk hanyatt, és mossuk meg a sebet. Rögtön hívjuk a 112-es sürgősségi számot, és adjunk minél pontosabb leírást a kígyóról, majd várjuk meg a kiérkező mentősöket! Ne próbáljuk a sebet kiszívni, megvágni, kiégetni.
Ha a marás házikedvencünket éri, a legfontosabb, hogy maradjunk nyugodtak. Ha az állat érzi, hogy izgulunk, nyugtalan lesz, és ez a keringés felgyorsulásához vezet. Fertőtlenítsük a sebet, és irány az állatorvosi rendelő, ahol kutyánk megkapja a megfelelő kezelést.
A kígyó természetes környezetünk része, ha sokakból undort vált ki, az nem az állat hibája, hanem az emberek tudatlanságának a megnyilvánulása. Az állat is zavartalanul akar élni, mint mi, és ha teheti, elkerül minket. Tegyük mi is ezt, és így harmóniában fogunk velük élni.
Dr. Dósa Gerő, állatorvos
