Angliát már a szigetet meghódító rómaiak is a pára, a köd és az eső országának tartották. Az eleve adott időjárást Londonban a fosszilis tüzelőanyagok elégetésekor keletkező korom súlyosbította, az így kialakuló füstködöt nevezték el az angol smoke (füst) és fog (köd) szavak összevonásával szmognak. I. Eduárd király a 14. század elején rövid időre betiltotta a szénnel történő fűtést, persze nem sok sikerrel, s a viktoriánus korra a londoni hétköznapokhoz hozzátartozott a szmog. A brit fővárosban egész a legutóbbi időkig kapható volt a "Londoni szmog" címkével ellátott színes konzervdoboz, amelyet a turisták szuvenírként vihettek haza. A tragikus 1952-es füstköd azonban nem turista látványosság volt.
A szmog még az épületekbe is beszivárgott, így a színházi előadásokat, filmvetítéseket is fel kellett függeszteni
Abban az évben december 4-én egy hideg anticiklon ült meg London fölött, és mivel teljes volt a szélcsend, napokig ott is maradt. A várost másnapra sűrű, kéményfüsttel és kipufogógázokkal kevert köd takarta be, és bénította meg az életet. A szmog kialakulásához több tényező járult hozzá. A legnagyobb problémát a tömeges széntüzelés okozta, hiszen a hideg időjárás miatt több szenet használtak fel, méghozzá az olcsóbb, nagyobb kén-dioxid tartalmú fajtából. A helyzetet súlyosbította, hogy London külvárosában több széntüzelésű erőmű is működött. A levegő minőségét tovább rontotta a járművek kipufogógáza - a villamosokat több vonalon ekkoriban váltották fel a dízelüzemű buszok -, és a La Manche csatorna felől is nagy mennyiségű szennyezett levegő érkezett. A levegő színe a nagy mennyiségben jelen lévő kátrányos koromrészecskék miatt sárgás-feketére változott, amelyet a londoniak fekete humorral "borsólevesnek" neveztek el. A levegő páratartalma megközelítette a 100 százalékot, a szmog a harmadik-negyedik napon már annyira sűrű lett, hogy a szülők nem engedték gyermekeiket iskolába, mert azok eltévedhettek volna útközben. A szúrós szag csípte az orrot és a szemet, a korom fanyar ízt hagyott a szájban; ha valakinek okvetlenül el kellett hagynia otthonát, orrát és száját zsebkendővel takarta be.
A metró kivételével megállt a közlekedés, az autók sem közlekedtek, hiszen a látótávolság még nappal is méterekre csökkent, még a betegek sem jutottak el a kórházakba. Ha valaki gyalog indult útnak, csak csoszogva, lépésenként tudott haladni, mert nem tudhatta, meddig tart a járdaszegély. Éjszaka a helyzet még rosszabbra fordult, mert az utcai lámpák fénye nem hatolt át a sűrű ködön. A vasúti közlekedés fenntartása érdekében a kereszteződések közelében ködjelzőket helyeztek a sínekre, amelyek a vonat kerekeivel érintkezve a vadászpuskához hasonló hangot adtak ki, de később már ez is hiábavalónak bizonyult. A szmog még az épületekbe is beszivárgott, így a színházi előadásokat, filmvetítéseket is fel kellett függeszteni - a közönség egyébként sem sokat élvezhetett volna belőlük az állandó köhögés miatt. A Wembley stadionban az 1923-as megnyitó óta először maradt el mérkőzés. A bűnözési ráta emelkedett, a rablók a ködöt kihasználva törtek be lakásokba, üzletekbe.
A szülők nem engedték gyermekeiket iskolába, mert azok eltévedhettek volna útközben
Amikor a szmog végre felszállt, nyálkás koromréteget hagyott maga után a kültéri felületeken, amelyet csak a néhány nap múlva megérkező eső tudott lemosni, így az utcákon fekete esővízpatakok csordogáltak.
A londoniak már hozzá voltak szokva a szmoghoz, a várost ért csapás súlyosságára csak a hivatalos jelentések közzététele után döbbentek rá. Az egészségügyi minisztérium közlése szerint a füstköd és a szmoggal összefüggő okok miatt 4075 ember halt meg és közel százezren betegedtek meg, az áldozatok főként a nagyon fiatalok és idősek, illetve betegek közül kerültek ki. A légzőszervi fertőzés következtében hypoxia, vagyis oxigénhiányos állapot állt elő, majd a szennyeződés bekerülve a tüdőbe gennyes fertőzést idézett elő. A halálesetek többségét tüdőgyulladás, gennyes hörghurut okozta.
Nagy-Britannia történetének legsúlyosabb levegőszennyeződése nyomán nyilvánvaló lett, hogy szükség van a korszerű környezetvédelemre, újra kell gondolni a légszennyezés csökkentésének kérdését. Több törvény is született, közöttük a legfontosabb az 1956-ban elfogadott Tiszta Levegő-törvény, a háztartásokat pénzügyi eszközökkel támogatták, hogy a széntüzelésű kályhákat gáz vagy villany alapú fűtésre, illetve központi fűtésre cserélhessék. Mindezek ellenére tíz évvel később, 1962 decemberében újabb szmog kerítette hatalmába a várost, igaz, ez már távolról sem volt annyira súlyos, mint az egy évtizeddel korábbi.
