A film a holokauszttúlélő Fahidi Éva életéről, a történetét megelevenítő, Sóvirág című előadás születéséről és a váratlan erejű kapcsolatokról szól. Éva 18 éves volt, amikor családjával együtt Debrecenből bevagonírozták és elvitték Auschwitzba. Édesanyját és 11 éves húgát a megérkezés után rögtön a gázkamrákba terelték, édesapja pedig később, a tábori körülmények következtében vesztette életét. Fahidi Éva 20 éves korában egyedül tért haza Auschwitz-Birkenauból, összesen 49 rokona halt meg a zsidók ellen elkövetett népirtás során.
A dokumentumfilm alapjául szolgál a felkérés, amelyben a 90 éves Fahidi Évát szereplésre hívják egy táncszínházi előadásba, amely saját életéről szól. A rendező, Szabó Réka egy duettet álmodott a színpadra, amelyben Éva egy táncművésszel, Cuhorka Emesével eleveníti meg életének mozzanatait és a hozzájuk fűződő érzéseket. A Sóvirág azóta majdnem 90 előadást ért meg.
Az alkotás tehát egyszerre holokausztfilm és werkfilm, közben pedig valami sokkal több is. A film címe tökéletesen lett összerakva Éva egyik elhangzó gondolatából, hiszen benne van minden, amiről szól ez a 83 perc: minden borzalommal, feldolgozatlan traumával együtt is megragadni az élet eufórikus mivoltát és megállíthatatlanul kapaszkodni az élni akarásba. „Ez a trauma. Aminek nem lehet a végére jutni. Mindig ugyanarra a pontra jutsz vissza, miközben boldogan élsz” – hangzik el a filmben Fahidi Éva gondolata, amely egyszerre ragadja meg saját élete és a film lényegét is.
A filmben láthatjuk, ahogy a három nő közösen alkotja meg Éva történetének színpadi változatát emlékekből, érzésekből és improvizációból. Ahogy lassan összeáll a táncszínházi előadás, úgy bontakozik ki nemcsak a mögötte álló élettörténet, hanem mindhárom szereplő jelleme is, amelyek tökéletes harmóniában vannak egymással. Éva által betekintést nyerhetünk az öregedés szépségeibe és nehézségeibe, de mozdulatait és az előadás létrejöttéért tanúsított kitartását bárki megirigyelhetné, öniróniája, világlátása és humora pedig apró lendületek által gördíti előre a filmet.
A látványvilág könnyed, természetes és életszerű, azt az érzést keltve a nézőben, mintha ő maga is ott lenne a próbateremben, Éva otthonában és később a színpadon is. A munkafolyamat során megörökített érzések, arckifejezések, érintések és apró részletek szemléltetik azt a bensőséges kapcsolatot, amely kialakult a közel 60 év korkülönbséggel egymás mellett táncoló két nő között.
Bár a film alapjául az Auschwitzban töltött idő szolgál, mégsem hagyományos dokumentumfilmes módszerekkel tárulnak elénk az Évából feltörő emlékek: finoman adagolva, a táncpróbák folyamába és a beszélgetésekbe beépítve ismerjük meg a részleteket, a történéseket, amelyek kiegészülnek a természetes környezetben felvett werk-pillanatokkal. Így alkotnak egységet a dokumentumfilm komponensei, olyan élménnyé téve az alkotást, amely egyszerre edzi meg a lelket és tölti el azt kellemes, eufórikus érzéssel.
Évát elnézve, ahogy 90 évesen szöveget tanul, tánclépéseket gyakorol, naponta próbákra jár és közben egyszerű őszinteséggel meséli el történetét, a nézőben felmerül a kérdés: hogyan képes valaki ilyen borzalmak átélése után is őszintén nevetni, táncolni, bízni és közel engedni magához embereket? Valaki, aki testközelből tapasztalta meg a halált, hogyan képes ennyire szeretni az életet? A film pedig válaszul olyan őszinte életszeretetről, másokba vetett bizalomról és önzetlen emberi kapcsolatokról szól, amelyek létezéséről hajlamosak vagyunk a rohanás közben megfeledkezni.
(Borítókép: Fahidi Éva és Cuhorka Emese próba közben. Fotók forrása: port.hu)
