(Borítókép: Láng Zsolt Bolyai című nagyregényének bemutatóján a Margó Fesztiválon. Fotó: Németh Dániel/Jelenkor Kiadó)
Valószínűleg nemcsak én vagyok úgy, hogy amikor egy regényt olvasok, soha nem a fejezetek számozására figyelek. A szerző narrátorának szinte már elképesztő megfigyelőképessége és a megfigyeléseket a lehető legpontosabb formába öntő nyelvi fantáziája kezdettől magával ragadott. Így aztán aligha lehetett véletlen, hogy – olvasói előítéleteimnek engedve, miszerint a fejezetek számozásának merőben formai jelentősége van –, úgy véltem, hogy azok a megszokott rendben követik egymást: első, második, harmadik… Talán a 41. fejezetnél ébredtem rá, hogy ez már túl sok, itt a nyomda valamit nagyon elszúrt. Arról nem is beszélve, hogy az előző fejezet – ki tudja, miért, épp ez tapadt meg az emlékezetemben – még a 37. volt. De mert a könyv olvastatta magát, s a nyomda ördögével ősrégi ismeretségben vagyok, könnyedén túlléptem a malőrön. Sőt, továbbra sem figyeltem a fejezetek számozására.
Átadtam magam szakmai élvezeteimnek. A regény (itt most – Kosztolányitól Ottlik Gézáig, Szentkuthytól Esterházy Péterig vagy Krasznahorkai Lászlóig – hivatkozhatnék a teljes késő modern, posztmodern, sőt poszt-posztmodern magyar irodalomra) önmagát írja. Egy svájci ösztöndíj kapcsán egyrészt saját geneziséről, és – egy merőben más történeti dimenzióban – Bolyairól szól. Szabadon. A szerző már a paratextus második tételében figyelmeztet: „Legjobb, ha itt az elején kijelentem, a könyvbéli valóság merő fikció.” Az első tétel Esterházy Pétert idézi. „…legtöbbet smocáztam Mme Féthynével. Kitűnően beszél franciául, valószínűtlenül karcsú és ragaszkodik, hogy mathézisről beszélgessünk, jelesül Bolyairól. Ha csak ez kell, leszek én párhuzamos!”
Nos, a paratextusok valóban termékenyek. A regény az olvasói miheztartást „megalapozó” szerzői figyelmeztetés és a mottó, illetve azt követő – jóval bővebb – Bolyaira vonatkozó idézetgyűjtemény által behatárolt szövegvilágban épül.
A fejezetek azonban (prímszámok ide vagy oda) szigorú párban követik egymást (1-2, 3-4, 5-6, és így tovább. Kivétel nincs). Magyarán: a Bolyai-regény és a regény regényének előkészületei fejezetről fejezetre váltakoznak. A fejezeteket (legalábbis logikailag) kevés dolog köti egymáshoz, mégis simulékonyan illeszkednek. Bár a svájci ösztöndíjjal kapcsolatos (a műfaj remekei közé sorolható) útleírások, az előmunkálatokban való gondtalan elmélyülés, az irigylésre méltó kötetlenség és ellazulás benyomását is kelthetné, a svájci ösztöndíjasokat körülvevő világ nem sokban különbözik Bolyai korától. A társadalom krémje itt is és ott is esendő, a társadalmi viszonyok kuszák. És jobbára kiismerhetetlenek. Igaz, nosztalgiák ide vagy oda, Erdély mégsem Svájc. Sem egykor, sem manapság.
Kevés – valóban kiegyensúlyozott, s talán épp ezért valóban rokonszenves – hőssel találkozhatunk. Legfeljebb a szerző narcisztikus narrátorával, illetve rokonszenves párjával, no meg az általa imádott nagyságokkal (Esterházy, Krasznahorkai). Irónia van bőven (már ami az ösztöndíj egyéb kelet-európai haszonélvezőit illeti), sőt még szarkazmus is (Gaussra, Lobacsevszkijre vagy éppen Bolyai Párizsban élő monográfusára, Tóth Imrére vonatkozóan), narrátori önirónia azonban elvétve is alig akad. Legfeljebb jóval később az évai transzmutáció passzusaiban. No de ez aligha támaszthat bennünk hiányérzetet, hiszen a modern irodalomnak ezt az alapvonását Christopher Lasch Az önimádat társadalma című könyvében már alaposan kivesézte. Az önirónia – sokszor már önfelszámoló, de a nárcizmust suba alatt is tovább éltető – túlzásai a modern prózát mindinkább sterilizálják. Ebben az aspektusban Láng a rajongott Esterházyn is túllép. Mellőzi az elegánsan szellemes szójátékokat (lásd mottó!) is. Rövidre zárja Esterházy hírhedt bon mot-ját. Marad az alanynál és az állítmánynál. Merthogy azok korántsem zárják ki a nemzeti érzékenységeket. (Lásd alább!)
Az Esterházy-féle „párhuzamosok” emlegetése legfeljebb a két időszféra közti, merőben téridőbeli párhuzamokra utalhat, vannak azonban valódi (azaz mélyebbre világító) párhuzamok is. Bőven.
Csak az egyik legmeghökkentőbbet említem: ösztöndíjas kutatásainak tudományos szempontból is maradandó értékű felfedezését, a Gauss–Lobacsevszkij liezon – Bolyait hosszú-hosszú évtizedekig lenullázó – epizódját és a CERN-ben tett látogatás traumáját összevillantó párhuzamot. Az épületegyüttest összekötő utak névsora ugyanis (amelyben Wigner Jenő és Neumann János is szerepel) arra utal, hogy a modern tudományosság (legalábbis annak technikai vonulata) Bolyait ma is az emberi szellem perifériáján parkoltatja.
Ez esetben Láng Zsoltból is előbújik az erdélyi magyar, nem képes megállni, hogy ne tegye szóvá a Bolyait és minket, mindannyiunkat ért – valóban nem mindennapi – sérelmet. (Mármint a Bolyai mint utcanév hiányát. Például...) Pedig milyen elegánsan el lehetne kedélyeskedni rajta. Alanyban és állítmányban…
Bolyai János szülőháza Kolozsváron (Fotó forrása: Wikipédia)
Ez Lángnál elmarad. A két Bolyai emberi viszonyainak nyomorúságát és a Jánost körülvevő közömbösség testi és lelki iszonyatát szinte már érzelemmentes tárgyilagossággal feltáró, mesterien megírt epizódok azonban mindenért kárpótolnak. A tanulatlan, talán a szorzótáblát is alig ismerő, de Bolyai emberi nagyságát ösztöneiben érző cselédlány (apja szavával konkubina) alakja, az apa és fiú dokumentarista eszközökkel is feltárt odi et amo-szerű epizódjai, a Jánosnak tulajdonított víziók, a váltakozó „hősök” nézőpontjához szinte már az azonosulásig közelítő narrátori pozíciók, János gondolatfolyamainak futamai, a látomások és álmok mesteri harmonizálása feledhetetlen mozzanatai a regénynek. És megdöbbentő, ahogyan ebben a látszólagos szellemi sivatagban is újra és újra előbukkannak Bolyai prímszámai. Bolyai (de nagyrészt a regény narrátora is) nem annyira a párhuzamtalan párhuzamosok, nem a geometria, hanem a számelmélet sejtelmes problémáival viaskodik. (Az utóbbiak a közrendű – legalábbis a manapság dominánsnak tekintett „reálkultúra” alapismereteit sem kapiskáló – olvasó számára részletesebb kifejtés híján rendre homályban maradnak.) Igaz, Láng Zsolt narrátora (hogy fikcióként alkotja meg vagy a szórványos kéziratlapokból olvassa ki, teljesen egyre megy) azt – a Püthagorasz óta újra és újra felmerülő – meggyőződést tulajdonítja Bolyainak, hogy a tér és a szám (a geometria és az aritmetika) széttéphetetlenül összetartozik. Amiből kimondatlanul is következik, hogy amíg a teret (implicite az időt) nem értjük, addig a számokat sem fogjuk legmélyebb valójukban megérteni. És fordítva.
„A tér tulajdonságai meghatározzák a számok viselkedését. Hogyan nevezhető ez a kölcsönhatás? És a fordítottja igaz-e: a számok hatnak-e a térre? Honnan kell kiindulni, a tér felől vagy a számok felől? Mi volt előbb, a szám vagy a tér?”
Talán ez az egyetlen eset, amikor Láng kissé zavaros mondatokat ad Bolyai szájába. A kölcsönhatás (a kölcsönösség ugyanis) per definitionem megfordíthatóságot és természetesen egyidejűséget jelent, azaz a kölcsönösségi viszony a matematika nyelvén kommutatív. Legalábbis. A fenti állítás tehát Bolyai szájából Láng fikciójában akkor sem hangozhatott el, ha valójában elhangzott is.
Annál is inkább, mert a kölcsönösség lételméleti kulcsfogalom. Nemcsak a fizika „kölcsönhatásai” miatt, hanem a társadalmi lét égető kölcsönösségigénye miatt is.
És itt jut szerepekhez a fejezetek számozása, hiszen a számozás a téridő és a számrendszer közti kapcsolat sejtelmét szimbolikus jelentőségűvé emeli. Nem közismert, de a posztmodern irodalom és irodalomtudomány világszerte (de maga Esterházy is) a számelméletnek, jelesül a prímszámok problematikájának meghatározó jelentőséget tulajdonít. A prímszámok véletlenszerűségének hipotézisét egyfajta szövegszervező elvvé lépteti elő. Már a fizikus James Jeans is úgy vélte, hogy a fizikában „a számok Istentől valók, minden egyéb emberi alkotás”. (S a teremtett világot manapság valóban szokás merőben fizikai struktúrának tekinteni.) Eszerint a prímszámok a természeti világ lényegét, a természeti folyamatok alapvető véletlenszerűségét jeleníthetik meg. A létben nem csupán értelmetlenség, de egyenesen vétek is valamiféle értelmet keresni. A lét lényegét megragadni látszó prímszámok tanúsítják, hogy efféle nincs.
Esterházy, akárcsak Láng, eredeti képzettsége szerint matematikus volt. Mindketten hátat fordítottak a matematikának. Természetesen azért, mert végül is nem a matematikában látták önmaguk kiteljesítésének igazi lehetőségét. De a matematikából magukkal vitték a prímszámok véletlenszerűségének (szinte már általánosan elfogadott) hipotézisét, azt a feltevést, hogy a következő prímszám mindig (mintegy alkatilag) megjósolhatatlan, csupán utólag vagyunk képesek azonosítani. Hasonló történt tucatnyi erdélyi szociológussá, filozófussá, politikussá avanzsált fizikusunkkal is, akik – szakmájuknak hátat fordítva – azt az einsteini relativitáselméletből levont merőben hipotetikus következtetést hozták magukkal, hogy „minden viszonylagos”. S tették ők is ezt annak ellenére, hogy minden, a fizikát valóban értő szakember szerint az általános relativitáselmélet inkább valamiféle abszolútumelmélet. A szó köznapi értelmében vett relativitás pedig puszta kiindulópont…
A prímszámok véletlenszerűségére vonatkozó feltevés sem kevésbé félrevezető. Bernhard Riemann már 1859-ben (egy évvel Bolyai halála előtt) úgy vélte (lásd Riemann-féle sejtés), hogy az úgynevezett zétafüggvény kaotikusnak tűnő jellege ellenére szimmetriatulajdonságokat tár fel. Azaz a prímszámok nem föltétlenül véletlenszerűek.
A kérdéskör alapos elemzését Marcus du Soutoy Die Musik der Primzahlen. Auf den Spur der grössten Rätsels der Mathematik (A prímszámok muzsikája. A matematika legnagyobb rejtélyének nyomában, C. H. Beck Verlag, 2003) című könyvében mutatja be. Aki végigrágja magát rajta, többé egyáltalán nem lesz biztos abban, hogy a prímszámok merőben véletlenszerűek lennének, s következésként abban sem, hogy a művészeteknek, jelesül a narratíva logikájának merőben a véletlenszerűség elve szerint kell(ene) szerveződniük.
Ezt bizonyosan Bolyai sem vallotta, s hogy ezt tette volna, azt (divatok ide vagy oda) Láng Zsolt sem akarja elhitetni velünk. Épp ellenkezőleg. Ő is azt sejteti, hogy Bolyait iszonyatos magányában és elhagyatottságában haláláig a nagy rejtély foglalkoztatta. Abban a reményben, hogy az mégiscsak megfejthető.
Maga Láng is gyakorta utal arra, hogy a Bolyai Üdvtanára vonatkozó töredékek nyomvonalán (időnkét tétova öniróniával) maga is azt az alapképletet reméli megtalálni, amely a lét rejtelmeit feltáró végső elmélet kulcsát kínálhatja. (Az utóbbit a modern fizikában jó ideig mindenségelméletként emlegették, igaz, újabban már óvakodnak a kifejezéstől. Inkább a sötét anyaggal és sötét energiával kapcsolatos – önmagukban is megfejthetetlennek tűnő – rejtélyek kötik le a figyelmüket.)
Bolyai János-kézirat (Fotó forrása: telekiteka.ro)
És itt válik a fejezetek számozása merőben formai megoldásból tartalmi jelentőségűvé. A du Sautoy-féle muzsika ugyanis (anélkül, hogy Lángnál akárcsak közvetett utalás is esne rá) hangsúlyosan megjelenik. A befejezésben tételesen is. De stílszerűen tovább is a merő esetlegesség státusában. Éva, a zárórész narrátora tesz említést róla, hogy párja – az előző részek narrátora – élete egy pillanatában karmesteri álmokat dédelget magában. (Az illető a későbbiekben a szerzőhöz hasonlatosan, aki a – sárga borítójú – marosvásárhelyi Látó szerkesztője, szintén egy – az előbbihez a megtévesztésig hasonlatos – folyóirat szerkesztőjévé válik.)
A karmesteri ambíciókról azonban csupán az utolsó fejezet egy különös fordulata nyomán szerezhetünk tudomást. A 451. oldalon az első fejezetbéli (bár a szövegben pillanatokra újra és újra visszatérő) sejtelmes törpével és gondozójával való találkozást követően a nézőpont váratlanul, de jelentőségteljesen megváltozik.
„Nem értettem, nem tudtam rájönni, miként értelmezzem, hogy pont most találkozunk. (Mármint a törpével és gondozójával – B. B.) Mit jelent a megjelenésük? Lezár valamit? Szemrehányás volna? Vagy ellenkezőleg, valaminek a nyugtázása?
Éva miatt különösen fontos volt, hogy megjelenjenek. Csodálatos felbukkanásukkal nemcsak én (mármint a szerzői narrátor, aki elmeséli a korábbi különös eseményt – B. B.), hanem ő is támogatást kapott. Vakon bízik bennem, igen, és íme, miért is ne tenné.”
Majd: „Éva szemén át néztem magamra… Bőrömön éreztem, ahogy a mellettem álló férfi felém fordul…” és aztán következik a némileg querré nemesült (lásd genderelmélet!) narrátorok sorsát szorgosan összefűző (a manapság inkább pejoratív hangfekvésű – de a 23 éves korkülönbség által némileg hitelesített – Igaz Szerelem tényét is megpecsételő) koincidenciák sora. Az egyik utolsó: „Amikor egy szépirodalmi lap szerkesztője lett, akkor voltam először színházban.” (Éva ugyanis a narráció jelenében immár színházi rendező.) Majd röviden áttekinti narrátor-hősének rövid karriertörténetét. Ha kérdezték – meséli – eredetileg csillagászt mondott, majd a fizikára, még később a kémiára nyergelt át. Végül a matematika mellett döntött. Közben új zenetanárnőjével való találkozása a karmesteri pálya felé is terelte volna. A lehetőség azonban – a szó legszorosabb értelmében vett – nevetségességbe fúlt. (Mármint a tanárnő elfojthatatlan nevetésébe.) „A lehetetlenség illusztrálására mesélte el egyszer a fenti történetet… – folytatja Éva – Emlékszem, mennyire meglepte, amikor azt feleltem, hogy miért volna lehetetlen, miért ne lehetne belőle is karmester, ha nagyon akarja. (…) Bármit is állítsanak a kéznél lévő életbölcsességek, az ember képes az átváltozásra. (…)
Sok-sok év telt el ismét. És akkor már csak el sem kellett terveznem, ki sem kellett találnom. Úgy alakult, hogy az 1989-es forradalom 25. évfordulóján ő vezényelte a Szövegek Szimfóniáját.
Annak a folyóiratnak, amelynek ő az egyik szerkesztője, a 25. születésnapja egybeesett a fenti évfordulóval. (…) A felhangzó mű ennek a lapszámnak volt a teljes anyaga, összesen 41 szöveg, versek karcolatok, visszaemlékezések, esszék, riportok. (…)
A zenekarnak a két előéneklővel negyvenhárom tagja volt. Az egész város képviseltette magát. (…)
A felolvasókat külön szekciókba osztottuk, zenekari szólamokba, elhelyezésük a hagyományos beosztást követte. Jobbra a nagybőgő, mélyhegedű, balra a hegedűk, hátrébb a fúvósok, hárfák, leghátul az ütősök. Mindenki folyamatosan olvasta a szövegét, betartva a csatolt kotta utasításait, mikor kell belépni, mikor kell magasabban vagy mélyebben megszólalni, lassabban vagy gyorsabban olvasni. Figyelniük kellett természetesen a karmesterre, a kezére, a mozdulataira, az arcára… A végén felhangzott a tutti, mindenki ujjongva kieresztette a hangját, és a lapban közölt szövegek, a lapszám összes szava, az elírtakat is beleszámítva, az összes 26 545 szó összes 276 897 betűjének hangja egybeolvadt.”
Éva narratív szólamának nyilvánvalóan a narrátor korábbi hiposztázisából származó bolyais precizitása asszociációk sorát aktivizálhatja az olvasóban, akinek egy vonatkozásban azonban csalódnia kell: a fenti számok egyike sem prímszám, az első 5-tel, a második 3-mal osztható. Bolyai hétköznapjait ezzel szemben a prímszámok zenéje tölti be. Sétáinak ritmusától, a nem ritka erotikus jelenetek a magömléseinek dinamikájáig, a (némileg az élővilág kettős spirálját megelőlegező) spirálgörbe számsorának víziójáig és tovább... De a kettős narrátor bolyaiatlan disszonanciája sem jelentés nélküli… Mintha mai szimmetriáink disszonanciájára figyelmeztetne… Azzal a céllal, hogy a mélyrétegekben mégiscsak ott lappangó muzsikára terelje a figyelmet…
A próza szólamai, az első személyű elbeszélés, a német irodalomtudományban „személyesnek” nevezett narrátori szólam, amelynek során az elbeszélő és a hős szemléletileg, érzelmileg, nyelvi regiszter tekintetében (egyfajta kvázi első személyben) folytonosan egymásba simul. A befejezésben pedig maga a narrátor is személyiséget, sőt stílszerűen nemi identitást is vált.
A szinte karmesteri intésre be- és kilépő epikai szólamok zökkenőmentesen mesteri egybejátszása valóban közelebb áll a zenéhez, mint a hagyományos epikus előadásmódokhoz. Egyfajta szimfonikus próza, amelynek alaphangját Láng mondatainak valóban zenei sodrása alapozza meg.
A végső rejtélyt (ez az olvasó számára sem megrázó meglepetés) sem Bolyainak, sem Lángnak nem sikerül megfejtenie. De mindkettőjüknek – kinek-kinek a maga módján – sikerül valamiképpen „kiénekelnie”.
A gyönyörű az, ahogyan Bolyai gondolatfutamainak, látomásainak, álmainak muzsikája Láng Zsolt narrátorának – mindig visszafogott és tárgyszerű – mondataiban is félreérthetetlenül továbbzeng.
A zárómondat – az egész szöveget megemelő – tétel, miszerint „Csillagporból vagyunk”, a szimfónia mindent betetőző záróakkordjaként kondul bele a némileg (még) tanácstalan olvasói csöndbe. S késztet arra, hogy újraolvassuk, de legalábbis még egyszer végiglapozzuk az egészet, hogy egy ideig még élénken tovább élhessenek bennünk a dallamok is… S nem utolsósorban a remény, hogy a mi csillagporból szervesült elménk egykor – Hegellel szólva – mégiscsak eljuthat odáig, hogy a világmindenség mibennünk ébredhessen öntudatára.
Ha csak (a zeneelmélet szerint lehetetlen, de közvetlen életvilágunkban módszeresen kultivált) abszolút antihallás szörnyszülöttjeinek diktatúrája (hisz ők is emberek) végképp el nem hallgattatja a kettős spirál csillagporából visszhangzó utolsó dallamtöredékeket is…
Ui.:
A könyv mint nyomdai produktum is műalkotás. A borító a geometriai ábra hálójával, s az apa nyomasztó árnyékában kamasszá dermedt zseniábrába applikált portréjával telitalálat. Például… S a hátsó borító is továbblendíti a képzeletet…
