Ragyogó tavaszi verőfényes, de meglehetősen hűvösen szeles délután fogadta Bécsben a konferencia előtt a belvárosban sétálgatókat. Az Osztrák Nemzeti Könyvtár közelében álló Városi Színház előtti kis parkban kialakított műjégpályán vidáman korcsolyázgattak a fiatalok és a gyermekek, amikor Magyarország Bankgasse utcai nagykövetségén az utolsó simításokat végezték a minden részletre figyelő szervezők. A több mint száz érdeklődőt, köztük kitelepedett erdélyieket, Bertényi Iván, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója köszöntötte, emlékeztetve arra, hogy az 1956-os magyar forradalom hatvanadik évfordulója kapcsán meghirdetett emlékévben számos rendezvényt, programot tartottak. Megnyitó beszédében hangsúlyozta: nagy hiba lenne, ha csak az évfordulókon emlékeznénk meg az olyan kiemelkedő és nemzetközi jelentőségű eseményről, mint amilyen az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc volt. Mint fogalmazott, az 1956-os forradalomnak be kell épülnie a magyarság identitástudatába, és annak a hétköznapokban is jelen kell lennie, nemcsak az évfordulós rendezvényeken kell beszélnünk róla. Bertényi Iván hangsúlyozta, hogy 1956 olyan büszkesége a magyarságnak, amelyre a világ közvéleménye is felfigyelt, és amelyre pozitívan tekint.
Erdélyi srácok
A meghívott előadók több szemszögből villantották fel az 1956-os történéseket, felidézve annak magyarországi, de erdélyi és ausztriai vonatkozásait is. Benkő Levente történész, újságíró előadásában elsősorban az 1956-ban, Erdélyben létrejött ifjúsági szervezkedési kísérletekről beszélt. „Az 1956-os forradalom egy akolba terelte Közép- és Kelet-Európa majdnem minden nemzetét, Romániában pedig a magyarságot és a románságot, leszámítva a pártaktivistákat és funkcionáriusokat, valamint a politikai rendőrség, a Securitate tisztjeit, akiknek érdeke volt a forradalom ellenében cselekedni” – mondta. Rávilágított: Romániában abban az időben erdélyi magyarok, románok, szászok és svábok is megfogalmazták követeléseiket. A magyarok például szorgalmazták a nagyszalontai Arany János múzeum rendbetételét, Orbán Balázs sírjának felújítását, a sajtóban szóvá tették a magyar anyanyelvű oktatás felettébb szükséges voltát, sőt, arra is volt példa, hogy Eugen Ghişa biológus személyében román oktató szorgalmazta a magyar anyanyelvű oktatás visszaállítását a kolozsvári agrártudományi egyetemen.
Benkő Levente beszélt a középiskolás és egyetemi ifjúság kezdeményezéseiről, így a kolozsvári bolyais diákok és protestáns teológusok történetéről, a Nagyváradon létrejött Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségéről (SZVISZ), a Brassóban alakult Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségéről (EMISZ), a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társaságáról (SZIT), a csíkszeredai Puskás-csoport diákjairól és tanárairól, a pesti srácok segítségére induló baróti diákok csoportjáról, köztük a később bebörtönzött és önkéntes tűzhalált vállalt Moyses Mártonról, valamint arról a több mint kétezer, elsöprő többségében román és német nemzetiségű temesvári diákról, akik nyíltak kiálltak a magyar forradalom mellett.
A történész kiemelte, bár 1956 őszén Romániában egyetlen puskalövés sem dördült, ennek ellenére a romániai megtorlás során 1956 ősze és 1962 között mintegy 28 ezer letartóztatás történt és csaknem tízezer politikai ítélet született, köztük végrehajtott halálos szentencia is. „Az erdélyi magyarság 1956-nak köszönhetően újra találkozhatott ideig-óráig a saját kultúrájával” – mondta.
Szovjet KGB-s akció
Kun Miklós történész előadásában arról beszélt, hogy a szovjet titkosszolgálatnak, vagyis a KGB-nek milyen szerepe volt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverésében. A professzor elmondta: betekintést nyerhetett Ivan Szerov tábornoknak, a KGB elnökének, a magyar forradalom és szabadságharc elfojtása egyik főszereplőjének, hóhérának a közelmúltban nyilvánossá vált naplójába, amelynek egyik fejezetében az 1956-os magyarországi eseményekkel is foglalkozik. Kun Miklós szerint a kézirat érdekes összegzése az akkori történéseknek: Szerov soraiból egyértelműen kiderül, amit ő egyébként már korábban is sejtett, hogy az 1956-os magyarországi szovjet intervenció, illetve az ezt követő megtorlás sok tekintetben nemcsak katonai, hanem szovjet titkosszolgálati akció is volt.
Mint mondta, a szovjet politikai rendőrség hét nagy „operatív” körzetre osztotta fel Magyarországot titkosszolgálati vezetők irányításával, Ivan Szerov tábornok mellett szinte az egész KGB-vezetés Budapesten tartózkodott a tárgyalt időszakban. Magyarországra egész hadseregek jöttek be, megtorló gépezetű csapatok, akik ténylegesen „irtották a magyarokat”. Közép-ázsiai eredetű ezredek is bevonultak az országba, amelyek a professzor szerint oly ostobák, primitívek és szerencsétlenek voltak, hogy a Szuezi-csatornát keresték – részletezte Kun Miklós, hangsúlyozva: Kádár János semmiben sem volt különb Rákosi Mátyásnál és a hozzá hasonló vezetőknél.
Kun Miklós leszögezte: ’56 sok tekintetben csodálatos történet. „Sok mindent tudunk ugyan az akkori történésekről, de még mindig vannak fehér foltok” – mondta a professzor, utalva arra, hogy például Nyikita Hruscsov szovjet pártvezér 1957-es budapesti tárgyalásairól szóló jegyzőkönyv nem kutatható, és Kádár János moszkvai útját is csak részben lehet rekonstruálni”. Kitért arra is, hogy a nyugati politikai elit 1956-ban elárulta Magyarországot, miközben a nyugati lakosság hallatlanul szolidáris volt a magyarokkal.
Több mint példás kiállás
Gecsényi Lajos egyetemi tanár előadásában Magyarország és Ausztria 1956-os kapcsolatáról beszélt, amely szerinte az 1918-ig tartó sok viharral terhelt történelmi időszakhoz képest igen különleges, sajátos és tanulságos kapcsolatként ítélhető meg. A Magyar Nemzeti Levéltár nyugalmazott főigazgatója elmondta: míg Magyarország és Ausztria viszonya a történelem során nem egyszer volt súlyos konfliktusoktól terhes, addig 1956-ban ez a kapcsolat, főleg a szovjet intervenciók nyomán gyökeresen megváltozott, és egyértelműen pozitív tartalmat kapott. Gecsényi Lajos elmondta: „1956. október 28-án az osztrák kormány egy példa nélküli nyilatkozatot tett közzé, amelyben felszólította a szovjet kormányt, hogy szüntesse be Magyarországon a harcokat”. Mindez azért volt példátlan, mert „hiába telt el egy év az osztrák semlegesség kihirdetése óta, az államszerződés aláírása óta, Ausztria 1956-ban még mindig a szovjet hatalmi befolyás árnyékában élt” – fejtette ki.
Az előadó kiemelte, az osztrák kormány, miközben óriási segítséget nyújtott Magyarországnak, mindent megtett, hogy védje saját semlegességét, országának érdekeit. „Nagyon érdekes, hogy az a Kádár-kormány, amely november 4-e után fokozatosan bekapcsolódott Ausztria rágalmazásába, november 21-én jegyzékben mondott köszönetet Ausztriának ezért az óriási segítségért” – mondta Gecsényi Lajos.
Ausztria a segélyszállítmányok központi elosztóhelye lett, rengeteg adományt gyűjtöttek és osztottak szét Magyarországon, valamint a budapesti osztrák követségen menedéket adtak azoknak a nyugati újságíróknak, akiket saját országuk nagykövetsége sem mert befogadni. Ugyanakkor az osztrák kormány több mint példamutató módon járt el a megtorlás elől menekülő magyar emberekkel, amikor november 4-én rendkívüli ülésen határozatot hozott arról, hogy mindent meg kell tenni a magyar menekültek befogadására – hangsúlyozta.
Dávid és Góliát harca
Horváth Attila egyetemi tanár, alkotmánybíró az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő kegyetlen megtorlás kérdését tárgyalta. „Elsősorban a mártírokra, az áldozatokra kell emlékezni” – fejtette ki az előadó. Hangsúlyozta: az 1956-os forradalom megtorlásaként több embert végeztek ki, mint az 1848-49-es forradalom, az 1919-es tanácsköztársaság, valamint a második világháborúban elkövetett háborús és népellenes cselekmények megtorlásaként együttesen. Elmondása szerint 229 halálos ítélet született, soha ennyi nőt és gyermeket, fiatalt nem végeztek ki Magyarországon, mint ekkor. Ugyanakkor 1961-ig folyamatosan voltak akasztások, ekkor végezték ki az utolsó ’56-os elítéltet.
Felhívta a figyelmet arra is, hogy a kivégzések a lehető legembertelenebb körülmények között zajlottak, miközben a forradalmárok az események során mindvégig törekedtek a törvényességre. Mint mondta, arra is volt példa, hogy a siralomházban kivégzésükre váró elítéltekkel nem közölték a halálos ítélet módosításáról szóló bírósági végzést. Sőt, a pribékek addig is elmentek a megalázással, hogy csak az utolsó pillanatban közölték az érintettel a döntést, amikor már a szó valódi értelmében az elítélt nyakán volt a kötél.
A börtönben szenvedők száma 26 ezerre tehető, míg az internáltaké 16 ezerre becsülhető. Horváth Attila hangsúlyozta, hogy 1956 nem éhséglázadás volt, hanem a magyarság a szabadságért és a függetlenségért szállt síkra. Kifejtette: az addig számon tartott egymillió párttag hirtelen eltűnt, tehát az embereknek elege volt az adott rendszerből és a szovjet megszállásból. A történész Dávid és Góliát harcához hasonlította a forradalmat, hiszen a magyarok a világ legnagyobb hadseregével szemben léptek fel. Véleménye szerint a megtorlás is azért is volt olyan „erős”, hogy a magyarok többet ne merjenek fellázadni a rendszer ellen. A Kádár-kormány rájött arra, hogy ’56 után kénytelen engedményeket tenni, de mindezt azonban csak átmenetileg képzelte el, és végül belebukott ebbe – szögezte le Horváth Attila.
(Borítókép: Bertényi Iván megnyitja a rendezvényt. Képünkön Horváth Attila, Benkő Levente, Kun Miklós és Gecsényi Lajos)
