Történészi kerekasztal a hetven éve zajlott magyar forradalomról
Az 1956 öröksége: Román-magyar sorsközösség és szolidaritás. Az antikommunista ellenállástól a jelenkori geopolitikai kihívásokig című beszélgetés meghívottai a jelenkortörténet különböző szegmenseit kutató történészek voltak: Novák Csaba Zoltán, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője, Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Tanulmányok karának tanszékvezetője, Virgiliu Ţârău, a BBTE Történelem és Filozófia karának tanára, valamint Radu Albu-Comănescu, a BBTE Európai Tanulmányok karának oktatója. A kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója, Lucian Nastasă-Kovács által moderált történészi párbeszéd több szempontú megközelítését nyújtotta az 1956-os magyar forradalomnak.
Lucian-Nastasă Kovács történész felvezetőjében rámutatott: október 23–24-én Romániában, Erdélyben nagyon sokan – etnikai hovatartozástól függetlenül – „valósággal a készülékekhez tapadva” követték a külföldi rádióadások híreit. Novák Csaba Zoltánt arra kérte, beszéljen arról, miként reagált az erdélyi magyar közösség, amikor híre érkezett a magyarországi eseményeknek.
Novák szerint az erdélyi magyarok viszonyulása összetett volt, és olyan szavakkal írható le, mint: rokonszenv, elkötelezettség, lelkesedés, tehetetlenség, óvatosság, félelem, távolságtartás, közeledés, várakozás, mozgósítás. Úgy vélte: összességében a romániai magyar közösség rokonszenvvel és várakozással tekintett a magyarországi eseményekre. Megjegyezte ugyanakkor, hogy az összképet árnyalni kell: míg egyes fiatal értelmiségek rokonszenvvel és reménykedéssel figyelték a magyarországi eseményeket, a politikai elit és az állami struktúrákba integrálódott értelmiségiek jó része inkább a távolságtartást választotta. Attól tartottak, hogy a magyar forradalom következményei veszélybe sodorhatják az oktatási, kulturális intézményeket, és a Marosvásárhely központtal működő Magyar Autonóm Tartomány létét. Mindazonáltal, sokak a határokon átívelő nemzeti összetartozás érzését élték meg – állapította meg a történész. Marosvásárhelyen, Temesváron és Kolozsváron is voltak olyan fiatalok és egyetemisták, akik közvetlenül vagy jelképesen kifejezték együttérzésüket a magyarországi forradalommal. Egyes tanácskozásokban, szerveződésekben román diákok is részt vettek.
Hruscsov beszéde lavinát indított el
Virgiliu Țârău arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1956-os magyar forradalom előzményei 1956 februárjáig, Nyikita Hruscsovnak a sztálini bűnöket leleplező, a személyi kultuszát elítélő beszédéig nyúlnak vissza. Hruscsov ugyanis 1956. február 25-én, a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. Kongresszusának utolsó napján, zárt ülésen elmondott beszédében élesen bírálta Sztálin politikáját, felsorolta az elkövetett atrocitásokat. A szovjet vezetés azonban nem mérte fel, milyen következményekkel jár majd az, ha megnyitják a sztálinizmus bírálatának lehetőségét. Több kelet-európai kommunista vezető komoly nyomás alá került. Kezdetben azt remélték, hogy a kommunista pártbürokrácia átgondolásával, személyi változtatásokkal kezelhetővé válik az egyre inkább válsággá fajuló átalakulási folyamat – magyarázta Virgiliu Țârău.
A múlt újraértékelése azonban fokozatosan túllépett a pártvezetés keretein. A viták eljutottak a munkahelyekre, az egyetemekre. Előbb Lengyelországban, majd Magyarországon és a térség más államaiban is jelentkezett a változás iránti igény, közös vonás lévén a Szovjetunió imperialista politikájával szembeni tiltakozás – folytatta a történész. A kelet-európai államokban kifogásolni kezdték a szovjet csapatok jelenlétét, valamint azokat a kulturális és gazdaságpolitikai intézkedéseket, amelyek a térség államainak gazdasági érvényesülését korlátozták.
Ebben az időszakban meghatározó fogalom volt a szolidaritás: a budapesti diákok közösséget vállaltak a Lengyelországban is utcára vonult munkásokkal és egyetemistákkal, valamint Władysław Gomułka lengyel pártvezető törekvéseivel, aki a lengyel politikai identitás újjáépítését szorgalmazta. Hasonlóképpen Temesváron, Kolozsváron, Bukarestben és Jászvásáron is voltak fiatalok, akik rokonszenveztek a budapesti tüntetőkkel – emelte ki a professzor.
Hangsúlyozta, hogy a románok, a magyarok és a németek különböző társadalmi csoportjai egyaránt reménykedtek abban, hogy a sztálinizmus utáni enyhülés új alapokra helyezheti a hatalom és a társadalom kapcsolatát. Ez a remény azonban illúziónak bizonyult.
Nem az értelmiségiek, a fiatalok
kezdeményezték a forradalmat
Murádin János arra mutatott rá, hogy a magyarországi eseményeket nem értelmiségi vezetők kezdeményezték – a forradalom a diákok köréből indult, akik a szovjetek kivonulását, és egyetemi reformokat, jobb tanulmányi körülményeket követeltek. Felhívta a figyelmet arra, hogy Nagy Imre meggyőződéses kommunista volt, de a budapesti rádió épületénél eldördült első lövések után világossá vált számára, hogy már nem pusztán diáktüntetésről van szó. Fokozatosan azonosult a forradalom céljaival, és október 30–31-re már a többpártrendszer, a szabad választások és a Varsói Szerződésből való kilépés lehetősége is napirendre került.
Erdélyben is a fiatalok és a diákok mozdultak meg először a budapesti események hallatán – mondta. Kiemelte az alig tizenöt éves Moyses Márton történetét, aki három másik diáktársával együtt november 11-én útnak indultak: megpróbáltak átjutni Magyarországra, hogy részt vegyenek ők is a forradalomban. Moyses egyik társával együtt eltévedt, nem jutott át a határon, de így is a rendszer kíméletlen megtorlásának áldozatává vált, és 1970-ben a brassói pártbizottság épülete előtt, a rendszer elleni tiltakozásként felgyújtotta magát, majd belehalt sérüléseibe (Moyses Márton életét, drámáját Benkő Levente történész kutatta ki és foglalta össze a három kiadást – 2002, 2017 és 2025 –megért Bűn volt a szó című könyvében levéltári források és interjúk alapján – szerk. megj.).
Emlékeztetett, hogy az 1955-ben aláírt osztrák államszerződés nyomán Ausztria katonai megszállása végetért, és az osztrák állam az egyezmény nyomán semlegességet vállalt. A semlegesség gondolatát 1956. október 31-én Nagy Imre is felvetette, bejelentetve a Varsói Szerződésből való kilépés szándékát – magyarázta, hangsúlyozva: Moszkva számára ez elfogadhatatlan volt. Moszkva ma is ugyanúgy arra törekszik, hogy megakadályozza Ukrajnában a nyugati elvek, érdekek, befolyás érvényesülését az orosz geopolitikai befolyással szemben – tette hozzá.
A „szocialista testvériséget”
felülírta a szovjet érdek
Radu Albu-Comănescu szerint az1956-os forradalom leverésével nyilvánvalóvá vált, hogy a desztalinizáció meghirdetése nem vezetett valódi politikai szabadsághoz. „A szocialista testvériség jelszavát felülírta a szovjet geopolitikai érdekek feltétlen érvényesítése” – emelte ki. Megjegyezte azt is, hogy 1956 után a román vezetés alapvető érdekként határozta meg saját politikai mozgásterének megőrzését, oly módon, hogy ne adjon okot szovjet katonai beavatkozásra.
A Nyugat viszonyulását illetően Radu Albu-Comănescu kifejtette: a magyar forradalmat lényegében a szovjet érdekszférán belüli konfliktusként kezelték. Az Egyesült Államok és szövetségesei számára a közvetlen katonai beavatkozás olyan kockázatot jelentett, amely akár a két szuperhatalom közötti, nukleáris fegyverekkel vívott háborúhoz is vezethetett – vélte a történész. A magyar ellenállás szerinte ezért nem kapott olyan katonai támogatást, amely megváltoztathatta volna a forradalmi törekvések kimenetelét.
Romániában tízezreket
tartóztattak le
Az 1956-os magyar forradalom leverésének romániai következményeit illetően a történészek egyetértettek abban, hogy a megtorlás az indokoltnál sokkal erősebb volt: több mint 28 ezer embert tartóztattak le, legalább 18 ezer személyt internáltak, miközben Romániában nem is volt forradalom.
Mindemellett Gheorghe Gheorghiu-Dej kommunista vezető sikerrel átvészelte az 1956-os időszakot, sőt, politikai státusa megerősödött, és a kisebbségekkel szemben tett kezdeti engedmények után megjelentek a román nacionalizmus újjáéledésének első jelei is; a magyar közösség intézményeit a hatalom egyre inkább a román nacionalista törekvéseket fenyegető központokként értelmezte.
