A legújabb dal, a 16 tonna fehér hó, amelynek videóklipjében Kolozsvár több helyszíne is megjelenik majd, a rapper harmadik mixtapején fog szerepelni, ami a 0 címet viseli és várhatóan 2024-ben fog megjelenni. Ez Beton.Hofi mixtape trilógiájának harmadik és egyben utolsó etapja, a 2021-es comic sins és a 2022-es Playbánia után.
A mixtape első singleje, az Óceán július 21-én, a második, a Motel szeptember 12-én jelent meg, éppen egy hónappal ezelőtt pedig két újabb singlellel bővült, amelyek Nullaközöd és a Tükörterem címeket viselik, és amelyeket először most adott elő színpadon itt, Kolozsváron.
Kolozsvári látogatásának a klipforgatás mellett ugyanis másodlagos célja egy kis koncert volt, aminek a Planetárium szolgált helyszínéül, és amire a többezres kolozsvári rajongótábor egy nagyon kicsi része tudott eljutni a jegyek korlátozott száma miatt.
Arról, hogy ki is ő, milyen volt a koncert, milyen emlékek kötik Kolozsvárhoz és milyen az itteni rajongótábora a budapestihez viszonyítva, éppen ő, Beton.Hofi, avagy Schwarcz Ádám mesélt, amikor csatlakoztunk hozzájuk a klipforgatás utolsó helyszínén, a Sora Shopping Centernél, és amikor belátást engedett abba, milyen is nekik a munkafolyamat és az azt követő kikapcsolódás.
– Hogyan került a zeneszerzés az életedbe, hogyan kerültél bele te a zeneiparba? Mennyire van pótló szerepe a zenének a sportolói múltad tekintetében?
– Olyan energia nélkül éreztem magam egy ponton, mondjuk úgy a vicc kedvéért a civil életemben, hogy kellett egy kiút. Ez a kiút volt az, hogy elkezdtem alkotni és a hétköznapjaim része lett az alkotás. Szerintem a sportolói múlt miatt szeretem, ha az élet nagyobb tét mellett zajlik. Ez sokkal komplexebb, mint amilyen amatőr vagy félprofi sportolónak volt lenni, viszont nagyon hasznos minden, amit korábban az életemben a különböző területeken kipróbáltam a mindenféle munkák során.
– Visszagondolva az első dalodra, mit tudsz abból feleleveníteni? Milyen élmény volt, hogyan zajlott az első dal munkafolyamata?
– A Powerbank 1 volt az első dal, amit először kiraktam a SoundCloudra, majd később forgattunk utcán sétálós klippet hozzá, a srácokkal, és igazából így indult az egész. Előtte volt egy kedves barátomnak, Menyhért Marcellnek muaythai mérkőzése, és neki írtam egy bevonulót, abból részek egyébként az Essemmel, a közös Bűn című számban megjelennek.
– Mikor kezdődött a közös munka Miki357-tel?
– Körülbelül a harmadik dalomnál beneveztem a Magneoton kiadó (Magneoton Music Group, szerk. megj.) által szervezett rapID talent dalversenyre, ami kifejezetten a hip hop műfajon belüli song contest volt, tehát ilyen klasszikus menet, be kell küldeni dalokat, van egy zsűri, akik különböző mércék szerint mérik meg ezeket a műveket, és azt hiszem a szakmai díjat kaptam ott. A kunszt kedvéért: közel 250 szám lehetett még ebben a versenyben. Ez a szám volt a Közel-Kilét-Európa és ennek a vizuális megvalósítására nyertem a versenyen ötszázezer forintot. Ezzel kerestem meg Mikit, hogy ennyim van, ebből mit lehet csinálni, és azóta igazából csak együtt dolgozunk.
– Mennyire szakmai, mennyire baráti ez a kapcsolat? Elhangzott az a gondolat a Kommunikációs napokon Miki szájából, hogy olyan a kapcsolatotok, mint egy öreg házaspáré. Ez mennyire van így? Kik tartoznak még bele a fix csapatba Mikin kívül?
– Szerintem, ha a kapcsolatunkról úgy beszélünk, mint egy idős házaspárról, az azt jelenti, hogy hosszú időt együtt tudunk tölteni, és még ha vannak is feszültségek, de meg tudjuk beszélni és csiszolódunk, akkor igazából ez egyre inkább csak erősödik. A csapatról meg annyi, hogy van egy turné stáb, van egy belső kreatív kör, van a menedzsmenti rész, tehát különböző köröket lehet húzni és attól függ, hogy azoknak milyen átmérője van. Ezek az átmérők főleg funkciótól vagy tevékenységtől függnek, de egyébként van egy nem látható szövetség nagyon sokunk között és barátunk között, akikkel az elmúlt pár évben valami egészen különleges és nagyívű utat tudtunk megtenni a magyar zeneipar tükrében.
– Hogyan néz ki egy új projekt elindulása? Milyen lépéseket követsz, követtek, mi a módszeretek?
– Egyszerre vagyok nagyon-nagyon pragmatikus, és szerintem jellemző a mi alkotási módszereinkre, hogy intuitív és asszociatív módon is történik. Valamit látunk és abból ismerve aztán a teljes univerzumot, amit folyamatosan építünk, tudunk korábbi referencia pontokhoz nyúlni és alakítani olyan további összekötéseket, amiket kifejezetten csak egy új pont tud megteremteni. Ez olyan szemlélet, amiben azért nem feltétlen úgy zajlik a munka, hogy van egy projekt, azt befejezzük és jön is egy másik. Úgy gondolom, hogy nem csak zenéről, vagy nem csak klipről van szó. Kifejezetten erős szinesztéziával élem meg a hétköznapi valóságomat, és abba, amit csinálunk, a műfajba meg ennek a művészi részébe, szerintem mi annyira bele vagyunk szerelmesedve, hogy ilyen buborékban lebegünk és éppen ezért nem tudom élesen elhatárolni, hogy mi hol kezdődik és hogyan működik.
– A szüleid kolozsváriak, te már Pesten születtél, de feltételezem, gyakran jártatok és jártok vissza ide, vannak bőven itteni emlékeid. Milyen volt régen számodra Kolozsvár, és milyenné változott, miután ismert előadóvá váltál?
– A két élmény között például eléggé reprezentatívan az a különbség, hogy korábban az After Eight-ben csak azok ismertek fel, vagy egy adott pont után talán még azok sem, akikkel lementem, most pedig, ha csak ketten megyünk le egy cimborával és túl sokat ülünk egy helyben, akkor ott valószínűleg vagy valami fotózás, valami konfliktus, vagy váratlan hülyeség alakul ki. Például ez nagyon mutatja, hogy mennyire változtak a dolgok, de egyébként nagyon kedves velem mindenki Kolozsváron, és nekem nagy örömöt okozott azt látni az egész csapaton, hogy le vannak nyűgözve ettől a pár naptól.
Különleges érzés itt lenni Beton.Hofinak (Fotó: Planetarium/Serar Szabolcs)
– Ha arra kérlek, emelj ki egy emléket abból az időszakból, amikor nem Beton.Hofiként, hanem Schwarcz Ádámként a szüleiddel látogattál Kolozsvárra, melyik lenne az, amelyik egyből eszedbe jut?
– Az apukám elhunyt, de az anyukám családjának egy része még mindig itt él és emiatt gyerekkoromban is jellemző volt, hogy legalább évente egyszer, vagy akár többször, mindig valamilyen úton-módon voltunk itt. Tehát vannak gyerekkori emlékeim és az, hogy Budapesthez képest ez egy másik nagyváros és ehhez nagyon sokat kellett utazni mindig, sok emléket adtak az utazások. A szüleim elmondása alapján nagyon sokat beszéltem idegen emberekkel gyerekkoromban, és amikor busszal jöttünk Romániába, volt, hogy már annyit beszéltem, hogy hátrapateroltak valami csellel. A kedves idős hölgyekkel meg hat órát is megállás nélkül végigbeszéltem, ők meg elől röhögtek, hogy ezt sikerült megoldani. Különleges érzés itt lenni. Mondjuk hallani a Pro TV-n a román nyelvű reklámot, az olyan, mintha a Cartoon Network-ból hallanék valamit régről.
– Van-e bármi különbség az itteni és a magyarországi rajongótáborod között? Vannak olyan dolgok, amik itt vagy ott különbözően zajlanak?
– Maga a szituáció egy picit más. Itt nem jellemző az, hogy hetente megtalálsz valakit, vagy több előadót a városban. Itt, Kolozsváron nincs akkora kör magyar előadóból, hogy akár az underground, vagy kifejezett platformspecifikus szubzsánernek a közössége mondjuk bulikat szervezzen hetente, havonta. Itt, ha fogalmazhatunk úgy, az a tény, hogy szinte a semmiből jöttünk és csináltunk egy klubkoncertet, az egy különleges dolog annak, aki semennyire nem számít rá, és amúgy is nagyon kis esélye van arra, hogy részt vegyen egy ilyesmin.
– Az itteni fellépéseid milyenek voltak? Hogy érezted magad például a Vibe-fesztiválon?
– Nagyon durva volt. Az első Vibe is kifejezetten az elvárásaim felettre sikerült és úgy, hogy pont ezután jött ki a Bagira meg a Playbánia, idén úgy jöttem ide vissza, hogy az emberek bekapcsolódtak ebbe a történetbe. Már csak az szerintem érdekes látvány, vagy engem legalábbis érdekel, ha valakit hallgatok, hogy egy év különbséggel hogy néz ki, milyen ruhában van, mi változott a kisugárzásában. Ez az év a karrieremben sokszorosa volt gyorsaságban bármelyik évnek, mint bármikor korábban. Előtte történt mondjuk egy ilyen fajsúlyú esemény az eseményhorizontomon félévente egyszer, és most egy nap alatt történik tíz olyan, amitől három éve nem jöttem volna ki a lakásból egy hónapig.
– Milyen érzés volt a Planetáriumban egy ilyen kicsike közönségnek előadni úgy, hogy olyan volt az egész, mintha egy fesztivál első húsz sorát kiemelted és behelyezted volna egy jóval kisebb térbe, egy még annál is kisebb elkerített rész elé, ami színpadként funkcionált? Milyen érzés volt először előadni az új számaidat?
– Eszméletlen jó meg különleges volt, és amúgy egy ilyen kis helyen ennyi ember nagyon könnyen átveszi azt, hogy neked milyen az energiád. Szóval nagyobb felelősség talán, mint odaállni mondjuk egy fesztiválon, ahol igazából arra is van esély, ha te nem vagy formában, hogy a tömegben levő erő hatására bekapcsol a legjobb fazonod. Itt meg olyan vagy, mintha lenne egy kislányod, és neki lenne a születésnapja amire átjönnek a barátai, és nekik nem is tűnhet fel, számodra ez mennyi figyelmet igényel, de nagyon ott kell lenned, hogy mindenkinek rendben legyen a délután. Ott nagyon függ tőled, sőt tőled függ minden.
