„Grófi nevét legfennebb kiváltságnak tekintette annak bizonyítására, hogy a demokrata érzület a kékvérnek sem derogál”

A Közérdek című vegyestartamú hetilap 1892. május 22-i számában alábbi rövid hírt hozza olvasói tudomására: „Gróf Teleki Sándor ezredes meghalt f. hó 18-án. Hullanak az erősek, kik a szabadságharcban s annak lezajlása után a külföldön is becsületet szereztek a magyar névnek. Gróf Teleki Sándor, Hugó Viktor, Liszt Ferenc, Dumas és Garibaldi barátja, a Nápolyt elfoglaló »ezer« egyike, ki mint író is kiváló volt, és Jókai szerint együtt élt, mulatott és harcolt, s a földrész minden művelt és barbár nemzetével tűrte a dicsőséget s a bajt, járt ágyútűzön, tengervízen, hitelező csordán keresztül sértetlenül, értekezett császárokkal, királyokkal Magyarország sorsa felöl, teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje, – koltói kastélyában 71 éves korában hosszas betegség után halt meg. Életrajza a legérdekesebbek egyike volna, ha iratai és elbeszélései után megírnák. Mint krakkói birtokost, vármegyénk is magáénak mondhatta”.   

A lap következő számaiban aztán sorozatban közölt leírások idézik föl az elhunyt jellemét, nagyságos alakját, emberbaráti mivoltát. Ezekből közlünk az alábbiakban egy csokorravalót.

„Sohasem írta grófnak magát, pedig édesatyja széki gróf Teleki János, a legnagyobb arisztokraták közé tartozott. Grófi nevét legfennebb kiváltságnak tekintette annak bizonyítására, hogy a demokrata érzület a kékvérnek sem derogál. Ebben a tekintetben sokkal kevesebb volt benne édesatyja természetéből, mint tanítójának, a szabad gondolkozása miatt fogságra hurcolt s a március tizenötödiki események alkalmával ünnepélyesen kiszabadított Táncsics Mihálynak a neveléséből”.

Másutt pedig ez olvasható: „Számkivetésből hazajövetele után többnyire Koltón élt, abban a kastélyban, amelyet Petőfinek átengedett volt a mézeshetekre. De gyakran megfordult a fővárosban s különösen Kolozsvárt, amelynek társadalma valósággal bálványozta a pirosarcú, hattyúszakállú, délceg öreget. Mert bizony öreg volt ő már akkor. A Petőfi-Társaság »Koszorú«-jában, kevéssel azután, hogy 2 kötetre terjedő »Emlékei«-ből egynehány megjelent s az »ifjú óriások« társasága tagjává választotta, elhitette ugyan a világgal az életrajzírója, hogy az ember csak hiúságból festi fehérre a haját meg a szakállát, de az időn már nem lehetett kifogni a tréfával. Atléta külsejű daliás szép alakjára, amelynek ellenállóképességén annyi kudarcot vallottak az élet viszontagságai, lassan-lassan ráfeküdt az évek súlya s meggörnyesztette. Csak a szíve egyedül, az maradt változatlanul fiatal és fogékony. Az ő ritka humorán, csodálatos életfilozófiáján, cinikus világnézetén s mindazokon a tulajdonságokon, amikhez a szívének is volt valami köze, nem változtatott az évek haladása soha. Jellemezni Telekit igen nehéz, egészen híven jellemezni szinte lehetetlen. Egyik oldalról nézve talán kalandor s a másik oldalról nézve puritán és szentimentális középkori lovag. Pedig egyik sem volt. Emberszeretetének a melege egyformán sütödött mindenkire, aki az ő jó szívéhez fordult. Szerette és segítette a szenvedőt – akár zsidó volt, akár oláh, akár más faj ivadéka: csak »két portékát« gyűlölt engesztelhetetlenül: a jezsuitát és az osztrák-németet. Gőg, vagy ami ezzel jár, úgynevezett »leereszkedés«, sohasem volt a föllépésében. Azzal, akit bemutattak neki, legott éreztette, hogy tőle ugyan még csak szertartásos udvariasságot sem várhat, hanem annál több fesztelenséget enged meg neki. »Ön az első eleven gróf, akivel beszélek!« szólt hozzá Petőfi, midőn Haray Viktor bemutatta Telekinek. »Hát döglöttel beszéltél-e?«, nyilatkozott meg a Teleki temperamentuma. »Az magam is voltam komédiás koromban!«. – »Na cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok!«”.

Petőfivel s Haray Viktorral – olvasom tovább – sok jóízű tréfát követett el Koltón és környékén, de ha a szükség úgy hozta, kész volt komoly tettre is. Petőfinek a kedvéért, aki Juliskájával a koltói kastélyban akarta eltölteni a mézesheteket, az egész cselédszemélyzetet elküldötte a háztól s ő maga is máshová ment lakni. A számkivetésben azután meghallotta, hogy Petőfi eltűnése után a költő sejtelme: „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt” – megvalósult s mikor a tengerentúlról visszatért a koltói fészekbe, a Petőfi-párról kontemplálva, így végezte sorait: „Tiszteletteljes hódolattal, nagyrabecsüléssel, bámulattal és méltányló elismeréssel hajlom meg... Damjanics János özvegye előtt”.

Teleki Sándor mindig derűs jókedvéről pedig alábbiakat jegyezték föl:

 „Jellemzi a Teleki fogyatékosság nélkül való jókedvét az, amit egyszer Bem tábornok mondott róla. Arról volt szó, hogy Teleki és két tiszttársa majdnem életével fizette meg bátorságát. Mikor a grófot a tábornok mégis élve látta, felkiáltott: »Ejnye, hogy örvendek!«. Erre Teleki elmosolyodott. Bem pedig faggatni kezdte: »Ugyan mit nevet ön?” – »Tábornokom, válaszolt Teleki, úgy mondja azt: élünk, mintha azt kérdené: mit szeretek jobban, a sajtot-e vagy a szalonnát?« – »Azt szeretem önben, nevetett a tábornok, hogy mindig jókedve van. A jókedv ragadós és követésre való példa. Nézze, az Inczédi Samu zászlóalja a legjobb a seregben; én Inczédit sohase láttam rosszkedvben. Ott van Nagy Pista, ha reá néz az ember, nevetnie kell: és a XI. Zászlóalj nevetve megy a csatába. A légiónál ott van Kratki; mikor cseh-lengyelül beszél velem, alig tudom magamat visszatartani a nevetéstől. Az irodában Kis Sándor humora százszorta többet ér a Bauer komorságánál; mikor Bauer behozza aláírás végett az iratokat, mindig várom, hogy mondja: memento mori! Kis sohasem jön be hozzám, mint Karthausi. Lássa, a portugál hadseregben van egy vezényszó: Cruel fas al immique! Ami azt teszi: Kegyetlen arcot az ellenségnek: Ezt roham előtt vezénylik; mindenki eltorzítja az arcát, és...megszalad! – Tartsa meg a jókedvét!«”

Fiatalkori kalandjai közül – amelyekből nem kevésben volt része – a Liszt Ferenc társaságában elkövetett epizód vonja magára a figyelmet.

„Liszt Ferenccel a berlini egyetemen ismerkedett meg”, olvasom a Közérdek hasábjain. „Hamarosan összebarátkoztak s egyszer kapták magukat s elzarándokoltak Szent-Pétervárra. A két fiatalember a legelőkelőbb társaságban is megfordult. Szerették őket mindenütt s éppen ez volt a veszedelmük. Mert történt, hogy Glasenek orosz tábornok szép fiatal lánya fülig szerelmes lett Liszt Ferencbe. Mikor a tábornok ezt megtudta, szörnyű haragra lobbant Liszt vakmerőségén, aki meg merte magát szerettetni s rövid úton megparancsolta, hogy 24 óra alatt hagyja el az orosz fővárost. Liszt sietett is el Szent-Pétervárról. Minthogy azonban Teleki nem kapott ilyen parancsot, hát ő szépen ott maradt, biztatva Lisztet, hogy majd nemsokára utána megy. Nem is sokáig váratott magára, egy este utána indult – a szép Borbála kisasszonnyal. Lett erre nagy lárma, sürgönyváltás s Borbála kisasszonyt azonnal visszahozták Szent-Pétervárra. Teleki Sándor rég el is feledte má ezt a kalandot, mikor a világosi fegyverletétel után ő is az oroszok fogságába jutott, mégpedig Glasenek tábornok kezébe, akit különben sem ismert személyesen. A tábornok végigbetűzi az elfogottak listáját s megakad a szeme a Teleki nevén. Hívatja nyomban maga elé.

– Önt Teleki Sándornak hívják?

– Igen, tábornok úr.

– Nem ismert ön egy Telekit, aki Szent-Péterváron is járt?

Teleki büszén vágott a mellére.

– Tudtommal csak egy Teleki volt eddig Szent-Péterváron s az pedig én vagyok.

– Ahá! – kiáltott fel a tábornok. – Hát ön az a derék úr, aki megszöktette a leányomat.

Telekivel egyet fordult a világ. Már látta az akasztófát, amelyre föl fogják akasztani.

– Bocsánat tábornok úr – dadogá – de hiszen én a kisasszonyt csak Liszt Ferenc számára szöktettem el…

– Csit – felelt a tábornok – szót se többet erről. Szerencséje, hogy a leányom már rég férjhez ment, s elfeledtük a dolgot”.

Jómódú ember ellenére, Telekinek is voltak adósságai s kalandos fiatal korában ő is kedvét lelte az őt üldöző hitelezőinek a kijátszásában. „Egyszer azonban – olvasom másutt a Közérdekben – egy szász hitelezője beperelte őt egy nagyobb summájú váltója miatt s a francia Párizsban becsukatta az »adósok börtönébe«. Aki valakit pedig ide becsukatott, az kötelezve volt a tartáspénzt érte fizetni. Telekit bosszantotta és mulattatta is az eset. De azért nem vesztette el a humorát és a francia nagy bámulatára nap-nap után fényes ebédeket adott barátainak. Honnan vette a pénzt, azt a francia sehogy se tudta kifürkészni; utoljára is azt mondta, hogy vigye el az ördög Telekit az adósságával együtt, ő bizony nem fizeti érte a drága árendát és kibocsátotta Telekit a börtönből. De Teleki most már bosszút forralt. Levelet írt a szász hiteleztő címére, körülbelül a következő tartalommal. »Tisztelt elvtárs! Az ön terve Kossuthot egészen meghódította, Klapka pedig már készül is barátjával. Valamennyi elvtársunk el van ragadtatva! Éljen a független Magyarország!«  Ezt a levelet lepecsételte a saját címerével és postára adta. Persze, hogy a levél nem ment el a hitelezőnek, hanem amint meglátták az emigráns Teleki címerét, küldték föl hamarosan a levelet Bécsbe, ahol elszörnyülködve vették tudomásul az újabb összeesküvést. Azonnal elfogatták a szász atyafit és vasra verve vitték Bécsbe. A jámbor szebeni atyafi nem tudta elképzelni, hogy micsoda istentelen bűnt követetett ő el s csak akkor sült ki a turpisság, mikor megmutatták neki a levelet. Persze, hogy hazaeresztették bántatlanul, de többé nem volt kedve Telekit bepörölni”.

Bejárta majdnem egész Európát, miáltal igen széles ismeretekre tett szert. Csakhogy ezt sohasem fitogtatta, inkább szerette, ha utazásait valami csínnyel hozták kapcsolatba. „Pulszky Ferenc egy alkalommal Olaszországban találkozott vele. Nagyon megörültek egymásnak. – Hát te hogy kerülsz ide? – kérdé Pulszky. – Megyek Garibáldihoz. – Dehát akkor mi az ördögöt keresel itt Szicíliában? Teleki titokteljesen mosolygott. – Tudod, ez az egyetlen ország, ahol még nincs hitelezőm és elhagyott szeretőm. Itt biztonságban vagyok!” 

Mindezen röpke pillanatképek felidézése után, mit kívánhatunk egyebet – most, az 1848-as forradalom évfordulójának napjaiban –, mint kísérje áldás és békesség Teleki Sándor, valamint az ideig-óráig nála időző Petőfi Sándor és szeretett neje örök, halhatatlan emlékét.   

(Borítókép: Teleki Sándor portréja. Pollák Zsigmond metszete)