Emellett időszakosan vagy a magyar olimpiára készültem, vagy történelemversenyre, vagy az Arankára, vagy az Örökségünk Őreivel foglalkoztam, de mindig volt valami, ami hetente egy-két külön találkozást eredményezett a felkészítő tanárommal. Közben persze ott volt a kórus, a színház és a musical próbák. És igen, ilyen „öreg” fejjel jobbszerettem volna, ha a szociális életemre több idő jut, de alapvetően nem vagyok egy szociális ember, annak ellenére, amit kifelé mutatok. Megsúgom, voltak egyeseim másolásért, négyeseim hiányzó házikért, egy rakat ötösöm mindenféle tantárgyból, még azokból is, amelyekből versenyekre jártam.
Mégis úgy érzem, hogy az erdélyi oktatási rendszer egyik nyertese vagyok.
Tagadhatatlan, hogy ez a jelenlegi rendszer magára hagy diákokat. De teremtsük meg azt a tömegoktatási rendszert, amely mindenkinek megfelel és senkit sem hagy magára. Mindaddig, amíg a jelenlegi tömegoktatás folyik, a tanárok minden erőfeszítéseinek ellenére lesznek diákok, akikkel nem egyezik ez az irány, és önhibájukon kívül dobja ki magából a rendszer őket. De a tanárok próbálkoznak. Onnan, hogy a megfelelő utakon kritizálják a rendszert, odáig, hogy interaktívvá igyekeznek tenni azt, amivel dolgozni tudnak. A jól ismert „le kell adnom az anyagot” a diákról szól, hiszen minden lépcső, minden tanult anyag az érettségihez vezet. Ezt az anyag-leadási stresszt főleg az érettségi tantárgyaknál tudjuk megfigyelni, hiszen bármilyen lényeges következménye csak ott van.
Oktatási rendszerünk legnagyobb problémája talán – személyes tapasztalatom szerint – magával az érettségivel van. Itthon minden egyetemen követelmény, de örömmel hallom, hogy nem mindenhol ez a helyzet (?). Azonban az iskolák, tanárok minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy a diákok át tudják verekedni magukat ezen a vizsgán. Hogyha pedig hajlandóságot mutatnak az iskolán túlmutató dolgokkal foglalkozni, versenyekkel, sporttal, színházzal, akkor megpróbálnak társként segíteni minket, táplálni bennünk azt a lángot, amely bennük is mind ott lobog. Azonban, ha egy diák nem akar társ lenni, mindhiába próbálkoznak, ha erőfeszítéseik még a diákok részéről is elutasításba ütköznek újra, és újra, és újra, akkor a már amúgyis fáradt tanárok abbahagyják a próbálkozást. Lehet őket ezért jogosan hibáztatni? Hogyan támaszthatunk elvárásokat, ha a velünk szembeni elvárásoknak meg sem próbálunk megfelelni? Diákokként folyton a jogainkról beszélünk, de a kötelezettségeinkről az esetek túlnyomó részében megfeledkezünk. Pedig mi is tartozunk azért, hogy az oktatás a lehető legjobb legyen, így valójában hozzáállás kérdése is az, hogy miként éljük meg ezt. Azzal az esettel, hogy a diák segítséget kér, és nem kapja meg, nem találkoztam – de lehet csak azért, mert szerencsés vagyok.
Valóban, vannak Tanítók, és vannak tanügyi káderek. Utóbbiak a tanítást pusztán munkának tekintik, közöttük olyanok is vannak, akik nem szeretik a gyerekeket, mégis tanítaniuk kell a megélhetésért, mások számára viszont ez hivatás. Négy év gimnázium alatt mindkét típussal találkoztam, de nem tudok különbséget tenni közöttük azon a téren, hogy mennyit tanultam egyiktől-másiktól. Minden tanárom, aki valaha tanított, direkt vagy indirekt módon hozzájárult ahhoz, aki ma vagyok, ahhoz, ahol most vagyok. Ha nem a jó pillanatban kérdeznek rá valamire, ha nem a jó pillanatban nyújtanak támaszt, könnyen el tudom képzelni, hogy most nem ott lennék, ahol vagyok. De ugyanez lenne a helyzet akkor is, ha a rendszer magamra hagyott volna. Ebben az esetben felértékelődne az a részvételi állapot, amely az oktatásban is fontos a diák részéről, hiszen élete már csak a saját kezében lenne.
És ne illjünk bele! Legyünk merészek, legyünk bátrak, ne tagadjuk meg önmagunkat egy hibákkal teli rendszerért. Hangoztassuk azt, ami rossz és változtatásra van szüksége anélkül, hogy megfeledkeznénk arról, ami jó. Ne értsünk egyet, ne hallgassunk, mert ha a rendszer belénk neveli a hangtalanságot, akkor nem lesz, ki megdöntse hatalmát. Azonban bármit is teszünk, próbáljuk egymást emberként kezelni. A traumák sosem a bosszúval gyógyulnak, a kegyetlenség csak újabb sérelmeket szül – hát saját életünk érdekében bocsássunk meg.
Az én Alma Materem nem egyszer állított nehéz, megugrandó helyzetekbe abban a tizenkét évben, amit ott töltöttem. Mégis, csak köszönni és köszönni tudom, hogy azzá tett, aki ma vagyok. Köszönöm ezt a jövőt a tancimnak, az 5-8.-os osztályfőnökeimnek és tanáraimnak, a 9-12.-es oszimnak, tanítóimnak, de még a tanügyi kádereknek is. Dacára azoknak a sablonoknak, amelyekben mozognotok kellett, olyan jövővel ajándékoztatok meg, amit az akkori jelenemben nemhogy remélni, de még elképzelni sem mertem. Kívánom, hogy tanításotok elérje az eredményét, és olyan generációkat szüljön, amely kiáll magáért. Ha pedig segítségre van szüksége, feltüzeli a társadalmat azokkal a szavakkal, amelyekre ti tanítottátok. Hiszen mondjon bárki bármit, a hazai oktatási rendszernek nem módosítás és nem reform kell. Ide forradalomra van szükség, amely nem a tanügyben kezdődik.
(Ez a cikk a Főtér.ro oldalon megjelent interjúra – Üzenem egykori iskoláimnak, semmit sem köszönhetek nektek – interjú Rázmán Orsolya Berlinben tanuló fiatal filmessel - született reakció. Kedves újságírók – akinek inge, vegye magára – ne használjatok ki minket, mert az emléketek terhét nekünk kell majd cipelni.)
Borítókép: kekesonline.hu
