Szabó István jelenlétében vetítették Zárójelentés című filmjét a TIFF-en
A Zárójelentés vetítése előtt a díszmeghívottat a Győzelem moziban Tudor Giurgiu fesztiváligazgató köszöntötte, aki elmondta: Szabó István alkotásai már egészen fiatal kora óta nagy hatással voltak rá és meghatározó élményeket jelentettek számára. A meghívott a tavaly novemberben elhunyt Jiří Menzel cseh filmrendezőnek ajánlotta a vetítést, akivel szakmai kapcsolatuk és barátságuk is évtizedekre nyúlt vissza, gyakran szerepeltek egymás filmjeiben egy-egy rövid jelenet erejéig. A Zárójelentésben erre már nem került sor, de az alkotásba belekerült a cseh rendező 1981-es Sörgyári capriccio című filmjének egyik emlékezetes jelenete.
A Zárójelentés kezdetén a sikeres és elismert kardiológust, Stephanus Ivánt (Klaus Maria Brandauer) váratlanul nyugdíjazzák, de úgy érzi, hivatását, az emberek gyógyítását képtelen abbahagyni. Nemsokára adódik a lehetőség, hogy szülőfalujában apja nyomdokaiba lépve körzeti orvosként helyezkedjen el. Hátrahagyva budapesti életét, 35 éve tartó házasságát és operaénekes feleségét (Udvaros Dorottya) visszaköltözik anyjához (Csomós Mari) és hamarosan nem csupán a falu lakóinak egészségügyi problémáiba, hanem a közösségben eluralkodott, társadalmi szintű gondokba is betekintést nyer – ha akarja, ha nem.
Hiszen ki ne találkozott volna már olyan elöljáróval, aki látszólag a közösség érdekeit nézi – és ennek folyamatosan hangot is ad –, de valójában csak a pénz, a hatalom és az elismertség érdekli: a filmben pontosan ilyen karakter a falu polgármestere (Stohl András). A kiközösítés, kiszolgáltatás napjaink egyik legsúlyosabb problémája, mégsem kap elég figyelmet és mégsem mérjük fel mekkora károkat okozhat emberek életében az állandó megaláztatás: a történetben ez a jelenség öngyilkosságba taszítja a falu megözvegyült tanárnőjét, kórusvezetőjét (Kerekes Éva). A feladatnélküliség és a gondolat, hogy nincs már ránk szükség több ponton is megjelenik a filmben.
Jelenet a filmből: a Stephanus doktort alakító Klaus Maria Brandauer (balra) és a gyerekkori barátot, a falu jelenlegi papját játszó Eperjes Károly
Az új környezetben Stephanust új vonzalom, régi szerelem (Szirtes Ági), gyerekkori barátság (Eperjes Károly) várja és még a gyengén felszerelt rendelő sem akadályozza meg abban, hogy eleget tegyen orvosi feladatainak. A polgármester cselszövései és a falu állandó, rosszindulatú pletykálkodása azonban hamar megmutatja számára a szomorú valóságot és rájön, hogy szembe kell néznie saját kísérteteivel és vágyaival, ha a nyugdíjazása után is teljes értékű életet akar élni.
A filmet az alapötlete és a megjelenített témák által nevezhetjük ugyan a magyar társadalom látleletének, de a kivitelezés és a történetalakítás nem éri el a kívánt hatást. Bár ad a nézőknek gondolkodnivalót, mégsem jut túl mélyre egyik probléma kidolgozásában sem, a karakterek többsége felszínes, a történések pedig nem igazán ragadják magukkal a nézőt. Ennek ellenére az alkotás érdekes zárójelentése az egymásra figyelést elfelejtő, a vágyakat elnyomó és csak a saját érdekeket szem előtt tartó társadalomnak.
A kitartott közelképek kifejező ereje
A vetítést követő beszélgetésen Szabó István elmondta: eljön az a pont az ember életében, amikor a világ azt várja tőle, hogy húzódjon félre, pedig még tele van energiával, szeretne részt venni a világ történéseiben és tovább csinálni azt, amire hivatott. A film főhőse, Stephanus doktor valójában egész életében operaénekes szeretett volna lenni, de hivatását, a gyógyítást is teljes odaadással végezte. A zárójelenetben, amikor már úgy érzi, végképp nem hagyják számára szakmája gyakorlását, beáll az opera kórusába, hogy felhasználja azokat a bizonyos benne ragadt energiákat. Csinálni akart valamit, mert látta, hogy orvosként már nem találja a helyét: felismeri, hogy képességei nem elegek ahhoz, hogy szólista legyen, de ettől még tagja lehet a kórusnak, együtt énekelhet másokkal, egymás hangját erősítve – részletezte a karakter útját a rendező.
A vetítést követő beszélgetésen a közönség is tehetett fel kérdéseket a rendezőnek. Fotó: Kiss Gábor
Szabó István elmondta, régóta foglalkoztatta már a kérdés, hogy miben más a film a többi művészeti ágazathoz képest, van-e benne valami eredeti, amit az irodalom, a színház, a zene nem tud. Arra a következtetésre jutott, hogy az egyetlen dolog, amit a közeli beállításai által csak a film képes megmutatni, az az emberi arcon megszülető érzelem és annak változásai. Azt a jelentőségteljes folyamatot, ahogyan meglepettségből örömbe, örömből bánatba, bánatból rémületbe fordul át az arc és a tekintet, a művészeti ágazatok közül csak a film közelképei tudják élethűen átadni. A rendező ehhez kapcsolódóan végszóként annyit mondott a közönségnek: mindig figyeljék a színészeket.
A Zárójelentés szombaton 15 órától még megtekinthető a Győzelem moziban, Szabó István pedig pénteken ingyenes mesterkurzust tart a BBTE Színház- és Film Karán. A díszmeghívott a fesztivál szombati záróünnepségén életműdíjat vesz át.
(Borítókép: Szabó István a Zárójelentés kolozsvári vetítésén. Fotó: Kiss Gábor)
