– Míg a madár szárnyakkal születik, nektek a nálunk szerzett tudás növelt szárnyat. Szárnyaitok növesztéséhez az iskola, tanáraitok is hozzájárultak. Olykor azzal, hogy nyesegettük, formálgattuk. Ezt néha fájdalmasnak éreztétek, de higgyétek el, nem bántani akartunk, hanem repülésre alkalmassá tenni. Volt, amikor az iskolát kalitkának éreztétek. Higgyétek el, azért zártuk rátok gondosan az ajtaját, hogy most, amikor felnyitjuk előttetek, meg lehessünk győződve róla, hogy biztonságosan szállhattok akár az égbolt tetejéig. Nem tudom, milyen érzelmeket ébreszt bennetek ebben a pillanatban a kirepülés biztos tudata. Azt ellenben tudom, hogy mi az „üres fészek” szindrómával küzdünk. Nekünk is fáj az elmeneteletek. Még akkor is, ha marad vagy 800 fiókánk. Bízva abban, hogy szabadokká váltatok, de ennek ellenére a zeneiskolás zeneiskolás marad, kívánok nektek boldog szárnyalást! – mondta Kállay-Miklós Tünde.
– Ne is próbáljátok tagadni, hogy soha semmit nem élveztetek, ami a sulival kapcsolatos. Például a vakációkat. A hétvégéket. A kincset érő tíz perces szüneteket. Emlékeztek még arra, amikor először rendeztétek be a tolltartótokat? Sorrendbe a színes ceruzákat, radírt, hegyezőt, vonalzót. Nagy volt az izgalom, s még nagyobb a lelkesedés. Valami teljesen új várt rátok, az életetek vadonatúj, hosszú szakasza kezdődött, amit akkor még elképzelni sem tudtatok. Ma bezzeg már tolltartótok sincs. De talán jól van ez így. Hiszen nagykorúak vagytok. És a nagykorúak joggal tehetik meg, hogy egyetlen írószerrel a táskájuk mélyén járjanak iskolába. Azt viszont nem tehetitek meg, hogy ezt az iskolát elfelejtitek. Mindannyiatoknak gyökere ez a suli: alakított, formált benneteket. Emlékek milliói fűznek az osztálytársakhoz, a tanárokhoz, a kapusokhoz is akár. Ezek az emlékek egyedi kincsek. Az élet befogad majd, erősek lesztek és életrevalók. Azt mondják: mindig előre kell nézni. Mi azt mondjuk, azért nem árt néha használni egy visszapillantó tükröt. Mert ha belenéztek, látni fogjátok: mindig akad valami ezekből az évekből, ami új lendületet és bátorságot nyújt majd. Most megint vár rátok valami teljesen új. Mi nem tudjuk megmondani nektek, hogy milyen lesz, valószínűleg ti sem. Nem baj, ha féltek, mert mi bízunk bennetek helyettetek is – tudhattuk meg Kiss Jolán XI. osztályos tanuló szövegéből, amelyet Sárosi Áron olvasott fel.
– Talán fel se fogjuk igazán, hogy eljött ez a nap. A végére érve bátran ki merem jelenteni, hogy mindenki számára hiányozni fog. Szerintem sokan egyetértenek azzal, hogy az osztályközösségünk is az idei év végére kovácsolódott a legjobban össze. Esélyünk volt arra, hogy jobban megismerjük egymást az iskolapadokon kívül is, és ezáltal életre szóló barátságokra tettünk szert. Emellett szoros kapcsolatok alakultak ki tanárainkkal is, legfőképpen osztályfőnökünkkel, Maksay Júliával. Akinek mindnyájan hálásak vagyunk azért, hogy ennyi évig mellettünk állt, segített nekünk, nevelt még akkor is, ha sokszor nem könnyítettük meg a dolgát.Köszönetet kell mondanunk szüleinknek is. Miattuk váltunk azokká az emberekké, akikre büszkék lehetnek. Zárásként pedig megemlíteném nevelkedésünk egyik lételemét, a zenét. A zene életünk szerves részévé vált az iskolánkban eltöltött idő alatt. Még akkor is fontos szerepe lesz, ha karrierünk nem körülötte fog forogni. Hiszen a zene megtanított kreatívnak és bátornak lenni, és persze arra, hogy munkánkba mindig belecsempésszük lelkünk egy apró darabját – mondta búcsúbeszédében Dávid-Kacsó Soma végzős.
