A Lugosi Béla Filmklub szervezésében, a Lindsay Anderson és David Sherwin által rendezett trilógia második részét, A szerencse fiát vetítették a Zug.zone-ban. Őszintén, ha valaha is gondoltam volna azt, hogy nekem egy olyan film, mint A szerencse fia nem fog soha megtetszeni, akkor hatalmasat tévedtem.
A film rendelkezik egyaránt a komédia, dráma és fantasy jellemzőivel, amelyek hangsúlyozzák a furcsaságát és különlegességét, allegóriája pedig tökéletesen ábrázol egy életet a kapitalista társadalomból. A képek, a jelenetek gyors leforgása, a filmbéli szürrealizmus és abszurditás első látásra mindenkiben mély nyomot hagyhatnak, ugyanakkor olyan érzése van az embernek a vetítés után, hogy az egy érthetetlen, fel nem fogható katyvasz. A színészek több szerepet alakítanak, ezáltal teljesen összekeverve a filmről kialakított képet.
Ám, ha jól belegondol a néző, a film megnézése után egy órával a sok zűrös és pörgő események már értelmet nyernek. A középpontban Michael Travis, egy fiatal ügynök áll, aki széles mosollyal elindul bejárni Anglia egy részét, hogy kávét adjon el. Kalandja során tulle egy robbanást, anyatejet iszik, majdnem részt vesz egy kísérletben, zenészekkel találkozik, majd a szerelemmel. A politika és a pénz bűvkörébe is bekerül, amelynek következtében börtönbe jut, ahol azonban békére talál. Erre próbál ezután ösztönözni más embereket is, majd látván, hogy erre semmi esélye, szerencsét próbál egy film meghallgatáson.
Michael néhány szóban jellemezhető: ártatlan, naiv, nagyravágyó, őszinte és lojális. Ezek mind olyan ismertetőjegyek, amelyek végig jellemzik, belerángatva egy sor elképzelhetetlen szituációba. A vad társadalomban végül Mick már mosolyogni sem tud, még a mindent lesújtó pofon után sem, amit a casting főnöke, egyben a film rendezője ad neki. De abból az elvből kiindulva, hogy az élet megy tovább, a film egy hatalmas bulival és táncolással ér véget, meglepve a nézőket egy kis normalitással.
