Mifolyikitt

Elnökhelyettes és a diákszövetségen belül a tanügyekért felelős tanácstag. Ő Ambarus Egyed Ágnes, akit már elsőévesen megválasztottak erre a tisztségre. Beszélgetésünk során Ágnes bemutatja a diákszövetségi élet pozitív és negatív hozadékait, megtudjuk, hogyan működik a KMDSZ a járvány alatt és miért jó a diákszövetség tagjának lenni. – Mik voltak az elvárásaid és milyen volt, amikor beléptél a diákszövetségbe? – Elsőéves vagyok a műszaki egyetemen, ezekre a tisztségekre pedig közvetlenül a tanév kezdete után, novemberben választottak meg.

A tavalyi papíros-nyilatkozatos karanténidőszak rendesen rányomta bélyegét az egyetemisták életére. Sokan örültek neki, hiszen így még többet aludhattak, mások pedig a bezártság hatására elkezdték átértékelni az életüket. Így volt ezzel Pap Miki is, aki néhány hét online oktatás után arra jött rá, hogy rossz úton halad, és sürgősen változtatnia kell.

Másodévesen egy félévet már online tanult. Közben folyton reménykedve, hogy előbb-utóbb minden visszaáll a régi kerékvágásba. Ma már világos: államvizsga előtt nem fognak visszatérni az egyetem padjaiba.

Kicsit mintha megállt volna az élet, nem történik semmi, ülünk itthon és papucsban megyünk egyetemre – el az íróasztalig. Valóban, sokan gondoljuk így, de gyerekkori barátnőm, Fodor Boglárka az élő példa rá, hogy nem is olyan rossz dolog, ha az embernek kicsit több lesz a szabadideje, bőven ki lehet használni ahelyett, hogy siránkoznánk. Másokat is motiválhat, ha elmeséli, hogyan töltötte otthon a bezártságot és mit csinált az utóbbi egy évben. Jelenleg Kolozsváron bérel szobát egy macska társaságában, de néhány hete még itthon, Gyergyótekerőpatakon iszogattuk a forralt bort.

Az emberiség újabb kori történelmében még soha nem fordult elő ilyesfajta jelenség, mint amivel jelenleg dolgunk van. Az egy éve beütött Covid-19-világjárvány az áldozatok számát tekintve még a spanyolnáthán is túltesz. Tavaly volt szerencsém kapcsolatba lépni egy családi barátunkkal, aki a világ egyik legnagyobb városában, Tokióban él. Aurora Dabija Romániában született, itt végezte tanulmányait, viszont úgy hozta az élet, hogy japán férfiba lett szerelmes, férjhez ment, és Japánba költözött. Vele beszélgettem arról, hogyan birkózik meg egy ilyen fejlett ország a világjárvánnyal.

Március beköszöntével akarva-akaratlanul közkedvelt téma lesz az 1848-as forradalom és szabadságharc, amelyet egy kávé mellett rendszeresen megvitatunk. Ha a nők szerepére térünk ki, rendszerint Szendrey Júliánál meg is áll a tudomány. Ezúttal tegyünk kivételt, és tekintsük át a kevésbé ismert nőalakok listáját 48-ból. Kezdjük mindjárt „Kossuth apánk” legkisebb húgával, Kossuth Zsuzsannával, aki 1849-ben bátyja jóvoltából az összes tábori kórház főápolónője lett.

Valószínűleg senkinek nem mondok újat azzal, hogy a kommentkultúra az elmúlt években jelentősen visszaesett. Nehéz is lenne ezt nem észrevenni. A híroldalak hozzászólásait nézegetve értelmes viták helyett gyakran csak szélsőséges véleményeket olvashatunk. Ezeken persze olykor jól lehet szórakozni, mert a megalapozatlan kifakadásokat nehéz komolyan venni. Néhány csoportban minden egyes poszt láncreakciót indít el. A kommentelők kiéhezett ragadozóként várják, hogy lecsaphassanak áldozatukra.

Mit is csinálhat egy egyetemista napjainkban? Mivel töltheti a legszebb fiatal éveit ebben az online időszakban, ebben az elektronikusan működő világban? Lejárt a szesszió, a lélek nyugovóra tér. Igen, térhetne, ha nem bombáznák telibe becses pihenésünket a második félév anyagaival. Átérzed, te kíváncsi, bátor nebuló. Kinek élete fenekestül felfordult, kinek nincsenek boldog napjai, független élete, mert hát ugye haza kellett cuccolni. A szülőkhöz. Nem rossz érzés az, pár napig.