Mamma Mia, milyen ez a Budapest!

Tudjátok, vannak az ilyen kis kellemetlenségek, amelyek nem feltétlenül nagy bajok, de épp elegek ahhoz, hogy kilegyen a mindened. Így Majka hangja visszhangzott a fejemben egy hétig, legalábbis az a sor, hogy „tíz forint nem volt a zsebemben”. Na, ennyire azért nem volt rossz a helyzet, de megjegyezném, ha valaki úgy döntene, uccu neki, Makovecz, számítson arra, hogy az ösztöndíj valahogy lassabban érkezik meg a bankszámlára, mint ahogyan a kolozsvári metró megépülne. 

Négy hét telt el, amióta itt vagyunk, és abból az utóbbi kettő igencsak csóróra sikeredett. Ugyebár, Isten útjai kifürkészhetetlenek, a Fennvaló megoldást talált erre a problémánkra, mert „szerencsére” a pesti szél olyan megfázást fújt belénk, hogy a szobánkat napokon át partykarantén jellemezte. István szomszédunknak – akivel eddig kopogva jeleztük – már nem kellett egyértelművé tenni, hogy hazaértünk, a túlságosan sok decibelen felszakadó köhögőroham még éjszaka is ébren tartotta. A papírzsepihegyek közepette az idegeinken a hidegrázás és a láz táncolt, azt se tudtuk, hová tegyük magunkat. Éppen ezért, a nem létező pénzünket sem kellett költeni, mert nem volt mire. 

Sokórás sorozatmaraton és még annál is több csupor forró tea megivása után ez a helyzet egészen unalmassá vált, úgyhogy elhitetve magunkkal, hogy igenis meggyógyultunk, nyakunkba vettük a várost és hol koncertre, hol live jam sessionre, hol karaokebárba fújt tovább a pesti szellő. Így jutottunk el vasárnap a Manyi kulturális műhelybe, aminek bár szép a beceneve, valójában alter kocsma és egészen otthonos. A fal csupa firkával, rajzzal van tele, hol professzionális ecsetvonások, hol az odalátogatók szabadjára engedett fantáziájának lenyomata köszön vissza, néhol egymásba csúszva, megszámlálhatatlan mennyiségű matricával fűszerezve. A helyet tükrök, égősorok díszítik, bent színes szőnyegek, mintás, egymástól eltérő bútorok vannak, az összhatásnak olyan hangulata van, mintha a lakberendező a bolhapiacról szemezgetett volna egymástól teljesen távol álló darabokat, amelyek együtt viszont szépen mutatnak. 

Ide keveredtünk vasárnap este, de nem céltalanul, mivel többek között az EXE koncertezett, akikkel interjút szerettünk volna készíteni. Érdekes volt úgy koncerten lenni, hogy egyetlen dalt sem ismertem, de valaki egyszer azt mondta, az a legjobb, amikor úgy keveredsz a random színpad elé, hogy semmit nem tudsz a fellépőről, és a zenéjükbe ott, élőben szeretsz bele. Erős túlzás lenne, ha ezt mondanám, de azért még mindig dúdolgatom magamban a Szende című dalukat, és jó benyomást keltett, hogy Morgana és 7hy közvetlenül fogadtak és nyilatkoztak magukról. Kicsit furcsa egyébként itt újságíróskodni, olyan az egész, mintha játékban lennénk és szintet léptünk volna, Kolozsvárról Budapestre.

Hétfőre virradóan azt sem tudtam, hol vagyok, amikor szervezeti kommunikáción majdnem tátott szájjal a székben ültem, az agyhalott, félig alvó állapotból csak egyszer ocsúdtam fel, amikor néhányan felemelték a kezüket. Akkor megböktem Hannát, hogy mi történik, aztán nem sokkal később folytatódott a se kép, se hang semmittevés. Akkor éledtem kicsit újra, amikor óra után végre beestünk a pincében levő közösségi térbe és az egyik babzsákra lerogyva a következő óráig az igazak álmát aludtam. Ha valaki megkérdezné, mi az, amivel a legtöbb időt töltöttem Pesten, a válasz az alvás lenne, de ebben a mínuszos szélben sok más tevékenység nem opció. 

Oknyomozó újságírásra még kábán estem be, ahhoz a tanárhoz, akit említettem, hogy a szemináriumokat borzosan, The Doors-pólóban, a világ legnagyobb lazaságával, de egyben igen pökhendi módon tartja. Na, most sem volt másképp, de a témákkal egyre inkább haladunk, szerintem ez lett a kedvenc tantárgyam is, meg az is, amitől a leginkább ódzkodom. Az illegális abortusztabletta témában a csapatunk már annyira előrehaladt, hogy dílereket találtunk, és feltételezzük, hogy bizonyos tevékenységek hátterében bűnszervezet áll, úgyhogy úgy érzem magam, mintha sorozatban szerepelnék. 

Ha azt gondoltad, kedves naiv olvasó, hogy nincs rosszabb a hideg, szeles Pestnél, el kell hogy szomorítsalak, van: a hideg, szeles, esős Pest. Szerda reggel hétkor félig az utolsó álmom ízlelgetve, minden hitemből kikelve indultam utamra, esőernyő és -kabát híján a sálamat a fejemre tekerve. Úgy estem be órára, mint az ázott kutya, a székben ülve minden pillanatot átkoztam, úgy döntöttem, nem olvasom el a szemináriumra kért könyvet. A lustaság fog a sírba vinni, az bizonyos, de a két kezemet összeteszem a túlbuzgó emberekért, akik úgy beszélgettek a tanárral, mintha podcastet hallgattam volna. A végére még az érdeklődésemet is felkeltette ez a monarchiára alapozott autokrata sajtószemléletet vs libertariánus tematika, de annyira azért nem, hogy ne szidjam ezt az órát minden erőmmel, miközben a zuhogó esőben – még mindig túlságosan korán – slattyogtam vissza a koli felé. Ki nem találjátok, mi következett ezután: jó, kiadós alvás.

Másnap ismét úgy voltunk vele, hogy „á, mi már nem is vagyunk betegek”, úgyhogy szépen elkészülődtünk, és a villamossal elzötykölődtünk a Fröccsteraszra. Ez a név eddig csak ByeAlex Emlékszem (Vagy…) című számából volt ismerős, de ami késik, nem múlik. Mi nem táncolgattunk, az élő zenét hallgatva dumáltunk arról, milyen lehet, ha majd negyvenévesen jövünk ide vissza. 

Hirtelen kis meglepi érkezett a bankszámlámra, a nővérem azt mondta, érezzem jól magam, így egy koktél után elmetróztunk a kedvenc Erzsébet körúti karaokebárunkba, ahol egyetlen vak banit sem költöttem, cserébe elképesztően éreztem magam. Esküszöm, olyan volt, mint a Disney-mese. Donna and the Dynamost alakítva énekeltünk ABBA-dalokat, latin-amerikai orvossal ismerkedtünk meg, akivel a Maroon 5 This Love című dalát nyomtuk el torkunk szakadtából, megtöltöttük a kis teret, ami színpadként szolgált, azt sem tudtam, mennyi az idő, fájt az arcom, annyit mosolyogtam és kacagtam. 

Aztán a színpadra – ez erős túlzás, tenyérnyi hely volt a DJ-pult előtt – öltönyös alak lépett. Nevezzük Lajosnak, hogy a kilétét ne fedjem fel, nehogy az öltönyös lelke megsértődjön. Lajos nagyon sármosan előadta az Az légy, aki vagyot, kedvesen fogadta, hogy mi is vele énekelünk. Szóba elegyedtem vele, ezután Lajossal Elvis Presley Can’t Help Falling in Love című dalát énekeltük el, igazán szíveket dobogtató módon. Lajos a szemkontaktus nagymestere volt, ezért igencsak szimpatikus lett. Dalokkal üzengettünk egymásnak, a végén egymás felé fordulva, egyértelművé téve, hogy a zene üzenete a másiknak szól. Lajos elkérte az elérhetőségem, ezzel eltűnt a világ pereméről, kámforrá vált. Nekem kellett ráírnom, mert túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Nem az igazi Disney prince-em, mert kiderült, Lajos szerencsétlen. Valószínűleg még fogunk találkozni, mert kijelentette, az a karaokebár a törzshelye, de mi nem vagyunk hajlandók a helyet miatta elkerülni. Lajos elmehet a búsba, mert ha van is esze, nem azzal gondolkodik. 

A hétvégém Lajost átkozgatva telt, és azért, hogy az elmúlt hétnek meglegyen a keretes szerkezete, a vasárnapot a Manyiban zártuk. Életem legfinomabb gyros pitáját ettem, miután boldogan és jóllakottan – Lajosról teljesen megfeledkezve – beestem az ágyba, a TikTok varázslatos világába menekülve fantasztikus videóra találtam. Ebből kiderült, hogy a Madách Színházban a Mamma Mia! musicalt adják elő. Hatalmas dobpergést kérek: MEGVETTEM AZ UTOLSÓ JEGYET. Ami azt jelenti, egyedül megyek majd színházba. De legalább nem Lajossal. 

Az ABBA és a Mamma Mia! olyan – bár klisés – dolog, ami anyukámmal hatalmas közös rajongásunk. Kedves olvasó, amikor szerdán megjelenik ez a cikk, és ehhez a részhez eljutottál, tudd, hogy a ma estét elképesztően várom. 

Legyen ennek a Budapesti bekezdéseknek a soundtrackjén az EXE, a Maroon 5, Elvis Presley, a TNT és az ABBA, az utóbbiból kötelező meghallgatni az I Have a Dreamet. 

Sosem írtam konkrét naplót, a tini énem ordít, hogy ezt megteheti, a kreditet Leiner Laurának megadva összefoglalom az elmúlt két hetet: 

Időjárás 5/0 – Legyen már tavaaaasz!
Egyetem 5/4 – Az a szerdai nap levon egy pontot.
Megfázás 5/000000 – Elegem van. Hannának is elege van. A szomszéd Istvánnak is elege van.
Karaokebár 5/5* – A kedvenc helyem lett.
Lajos 5/1 – Csak azért kap egyetlen pontot, mert öltönyben volt.
Campus 5/5 – Olvassátok buzgón, mert visszatérek újabb sztorikkal. Puszi, Kolozsvár!