VÁRY-SYLVESTER PÉTER
Erős talán ez a szó, hogy szenvedély, mivel egy: nem vagyunk már porontyok, és kettő: nem töltjük minden délutánunkat a bábszínházban, azonban a havi bérlet megvásárlásának ötlete már felmerült bennünk. Azt, hogy miért is szeretjük újabban ennyire, magam se értem teljesen, hiszen mindkettőnknek áldott jó gyermekkora volt, nem maradtak ki belőle a bábos előadások sem, tehát ez számunkra nem hiánypótló.
Mégis olyan, mintha újból gyermekek lennénk, önfeledten élvezni tudjuk a rövid, fél-egyórás előadásokat, és nem kell utána napokon át emésztenünk a mesék másodlagos, harmadlagos rejtett, mély szociopolitikai üzenetét. Ugyanakkor az emlékezetet sem árt néha felfrissíteni, hiszen az ember idővel elfelejti, hogy miről is szól a Don Quijote vagy a Csizmás kandúr. Ilyenkor nyilván előjönnek a gyermekkor emlékei, visszarepül az emlékezet arra az időre, amikor a szüleink kézen fogva vittek előadásra, amikor az első sorokban ülve kacagtunk, ámuldoztunk, meg-megijedtünk, de az este végén a bábszínház kapuján örömteli hangulatban jöttünk ki.
Már nem az első sorból nézzük az előadásokat, meghúzzuk magunkat – de nem szégyenkezve – a szülők között, és átadjuk a helyet a következő generációnak. Viszont élvezni ugyanúgy élvezzük, mint hajdanán, és még kacagni is hasonló önfeledtséggel tudunk. A gyermek mindannyiunkban ott lapul, néha nem árt felébreszteni – hiszen a bábszínház mindenkinek szól.
