Valahogy ezt érzem a „We are all sensitive people” (Mindannyian érző emberek vagyunk) című munkámmal kapcsolatban is, amelyet már közel négy éve készítek, és kis lépésekben, de egyre inkább eltávolodom az eredeti alapelvektől. Bármikor visszatérek hozzájuk, más és más tűnik fontosnak ebben a történetben. A sorozat kezdetén még fekete fehérben, objektíven, dokumentaristaként szerettem volna megörökíteni az intézetben élők mindennapjait, aztán rájöttem, hogy mindezt egyszerűen képtelenség színek nélkül megmutatni. Miért is tenném, hiszen a világ színes, és én ezt akarom ábrázolni, viszont kellett egy kis idő, amíg ezeket tudatosítottam. Hiányzott valami a képekből, és indokolatlanul drámaivá tette a fekete fehér technika azokat a szituációkat, amelyek néha szürreálisak ugyan, de minden ízében szerethető és érzelmekkel teli pillanatok.Aztán egyre inkább kísérletezni kezdtem azzal, miként lehetne őszintén megragadni azt, ahogyan a világban léteznek azok a fiatalok, akik valamilyen testi vagy szellemi fogyatékkal kénytelenek élni - mindezt úgy, hogy éppen csak érzékeltetni annak jelenlétét és nem hangsúlyozni. Ezért a dokumentarista konvenciókat háttérbe szorítva kísérletezni kezdtem egyfajta impulzív és ösztönös automatizmussal, hogy így próbáljam megragadni azt a pillanatot, amikor a maguk különleges módján kapcsolatot teremtenek a világgal. Ennek a kísérletezésnek eredménye a most látható néhány kép.
