Véleményem szerint ez nem csupán a tavalyi barcelonai kiruccanásomból, az ottani Barcelona–Mallorca mérkőzésen való részvételből, a spanyol labdarúgás meghatározó szerepéből és a saját, hóbortként megélt futballszenvedélyemből fakad, hanem ennél jóval többről szól: az ember örök kíváncsiságáról, arról a vágyról, hogy az új dolgokat ne csupán nézze, hanem valóban lássa, megtapasztalja és empirikus módon élje meg.
Ezekkel az érzésekkel felvértezve, jó barátaim társaságában, augusztus 23-án, a Kolozsvári Magyar Napok záróakkordjaként szolgáló vasárnapon indultunk Valencia irányába. Itt többek között a „Szent Grál felkutatása” mellett Európa egyik legnagyobb állatparkját, valamint a kontinens legnagyobb akváriumát, az Oceanogràficot is felkerestük, és természetesen megkóstolhattuk az igazán ínycsiklandó spanyol finomságokat: a paellát, a sangriát, a tapast és a patatas bravast. Utóbbi számomra különösen emlékezetes gasztronómiai élményt jelentett.
A Mestalla mint futballtörténeti időgép
Spanyol élményutunk első állomásának elhagyása előtt, augusztus 25-én, helyi idő szerint 21 órától részt vettünk a Valencia CF–Real Betis spanyol élvonalbeli, La Liga-mérkőzésen. Mindezt egy olyan létesítményben, amely a futball szerelmese számára valóságos időgépként hat: a Mestalla lelátóin ülve könnyű elképzelni, milyen lehetett egykor olyan világklasszisokat látni ezen a gyepen, mint Mario Kempes, Pelé vagy Diego Maradona. A spanyol és a magyar futballtörténet más legendái is szorosan kötődnek a korszak nagy ibériai klubjaihoz, s a stadion atmoszférája óhatatlanul felidézi Alfredo Di Stéfano, Kubala László vagy éppen a mi legendás „Panchónk”, Puskás Ferenc alakját is.
És akkor még nem beszéltünk maguknak a valenciai „denevéreknek” a klublegendáiról. A 2000-es évek elejének aranykorszakában a Valencia kétszer nyerte meg a spanyol bajnokságot, két Bajnokok Ligája-döntőbe jutott, 2004-ben pedig az UEFA-kupát is elhódította. Santiago Cañizares neve összeforrt ezzel az időszakkal, de a klub történetében a román „Kobra”, Adrian Ilie, valamint az „Őzinek” becézett, szerb származású, kétszeres BEK/BL-győztes Miodrag Belodedici is emlékezetes fejezetet írt.
A mérkőzésre mintegy egy órával a kezdés előtt érkeztünk meg. A stadion előtt már ott állt a Valencia csapatbusza, miközben tízezernyi hazai szurkoló lepte el a környéket. A lelátók végül – mondhatni, már-már erdélyi módra – csak a kezdés előtti utolsó percekben teltek meg igazán; az összecsapást hivatalosan 45 472 néző követte a helyszínen.
Az első félidő kiegyenlített játékot hozott: mindkét gárda kialakította a maga helyzeteit, ám egyik fél sem tudott élni a lehetőségeivel. A szünet után az andalúziai alakulat jött ki frissebben az öltözőből, és egyre gyakrabban veszélyeztette az északmacedón válogatott kapus, Stole Dimitrievski kapuját.
A hajrához közeledve a híres chilei szakember, Manuel Pellegrini pályára küldte a Real Madrid egykori kiválóságát, Iscót is, és a betisi támadások fokozatosan veszélyesebbé váltak. A 83. percben aztán Pablo García, aki mindössze néhány perccel korábban állt be, egy gyors akció végén remek kapáslövéssel megszerezte a találkozó egyetlen gólját. A zöld-fehérek így 1–0-ra győztek a Mestallában.
A „mediterrán Manhattan” és Alicante történelmi kikötője
Örömmel teli élményekkel gazdagodva másnap, augusztus 26-án továbbindultunk a „mediterrán Manhattan” néven is emlegetett Benidormba. A város igazi üdülőparadicsom: különleges karakterét a látványos magasépületek, a meseszép kilátópontok, a történelmi emlékek és mindenekelőtt a kristálytiszta, kék mediterrán tenger adják. A gasztronómiai élmények természetesen itt sem maradtak el, és a patatas bravas újra bebizonyította, hogy az egyszerű alapanyagokból is lehet emlékezetes fogást varázsolni.
Utazásunk utolsó állomását a meseszép Alicante jelentette. Itt egy kíváncsi utazó egyszerre ismerkedhet meg a város fölé magasodó középkori Santa Bárbara-vár történetével, Spanyolország egyik legismertebb tengerparti sétányával, az Explanada de Españával, valamint azzal a kikötővel, amely 1939 márciusának végén a spanyol polgárháború egyik utolsó, drámai színterévé vált.
A köztársasági oldal összeomlásakor több ezer katona és civil gyűlt össze Alicante kikötőjében abban a reményben, hogy hajón elhagyhatja az országot, s elkerülheti a várható megtorlást. Néhány hajónak – köztük a brit Stanbrooknak – sikerült menekülteket kimenekítenie, ám sok ezren a parton rekedtek. Mussolini támogatásával 1939. március 30-án az olasz Littorio-hadosztály bevonult Alicantéba, a kikötőben maradt emberek jelentős részét pedig később elfogták és internálótáborokba hurcolták. A város ezzel a polgárháború végének egyik jelképes helyszínévé vált, április 1-jén pedig Franco győztes rendszere hivatalosan is bejelentette a háború végét, s kezdetét vette a csaknem négy évtizedig tartó diktatúra.
Utazásunk során azt is megtapasztalhattuk, hogy Spanyolország kulturális világa mennyire sajátos és sokrétegű. A bikaviadal máig vitatott, ugyanakkor történelmileg mélyen gyökerező hagyomány; a paella a spanyol, azon belül is különösen a valenciai gasztronómia egyik emblematikus fogása, ahogyan a pizza és a spagetti az olasz konyháé. És nem utolsósorban azt is megtanulhattuk, hogy a regnáló Európa-bajnok és olimpiai bajnok futballnemzet országában talán még a „Szent Grál” mellett is van egy féltve őrzött, rajongással körülvett kincs: maga a labdarúgás.
