Adyt emlegeted, s ez amellett, hogy jólesik, érvet is biztosít a számomra: nem tanulmányt írtam, hanem egy elkeseredett jegyzetet. Nem stratégiákat kerestem, hanem a tünetre mutattam rá. Nem elemeztem, hanem mondhatni képeket mutogattam. Egy publicista megteheti.
Írásom egyébként a negyedik a Memorii în flagrant című rovatból, amelyet a Matca című negyedévi folyóiratban közlök (https://matcaliterara.ro/category/memorii-in-flagrant/).
Persze most sem a nagyobb kontextus a lényeg, hanem az a hatás, amelyet ez a rész keltett. Hadd mondjam el mégis, hogy a barátnőm ihletésére kezdtem el a sorozatot, aki Bukarestben élő Pitești-i román lány: ő biztatott, magyarázzam el, milyen erdélyi magyarként felnőni Romániában. Ebből a kalandból szakadt ki ez a jegyzet. Én pedig régóta nevelem magam egyfajta rugalmasság érdekében.
Ez az én stratégiám, és ennek hiányát tapasztaltam meg szinte mindenütt, ahová Emával mentem. Mindig a magyar nyelv szépségeiről áradoznak, és ő ezt egyfajta fölényes kioktatásnak érzi. A fél kezemen megszámolhatom, hányan beszéltek hozzá úgy, mintha ember lenne, akivel leülünk egy pohár bor mellett társalogni.
„A megoldás nem az, hogy a manapság divatos és a nagyuraknak kedvező, globalista és dekonstruktivista szemlélettel eltöröljük a magyar vagy a román identitást.” De én nem akarom eltörülni, sőt, és semmiféle nagyuraknak nem szeretnék kedvezni. Egyszerűen észrevettem bizonyos dolgokat, most sokkal élesebben, hiszen mintha kívülről jönnék, holott belül is vagyok. Nem hiszek abban, hogy az identitás valami zárt és dobozolható dolog, amely fölött folyton őrködni kell, nehogy ellopják. Abban sem, hogy ha egy más nyelven beszélgetünk, akkor csorbul bármink is.
„Azt szeretném, ha nem történne vele semmi!” – kiabálja a kétségbeesett apa a Nemo című rajzfilmben. Mire Szenilla: „De hát akkor nem fog vele történni… semmi.” Valahogy olyannak érzem az erdélyi magyarságot, mint ezt a szegény bohóchalat. Mindentől meg akarja óvni magát, és semmi nem élődik vele.
Ha Bibó lennék, azt mondtam volna, X és Y kedves volt, laza és befogadó, ám az általános tapasztalat mégiscsak az, hogy az erdélyi magyarság 95,8 százaléka ilyen. De én emlékekből, élményekből és tapasztalatokból építkezem, mert mindig többet érzékelek, mint amit értek.
„Legbelső kincsünk”, ahogy veretesen nevezed, nem akkor marad meg, ha ráülünk – bizonyára emlékszel a tálentumok példázatára. Márpedig most egy ilyen jellegű retorika szurkolói lettek nagyon sokan közülünk. Az erdélyi múlt sem győz meg: a sokféle etnikum párhuzamos élete ellenére – párhuzamos életeket élünk.
Kedves Csaba, nagyjából ez jutott eszembe. Még egyszer köszönöm cikked emberi hangját.
Barátsággal
