Demény Péter túlságosan rövid, de román és magyar kollektív identitásokból fakadó érzelmek felkorbácsolására pontosan elegendő szövegének alapgondolata az, hogy az erdélyi magyarok alapvetően szomorúak, nyelvi és kulturális skizofréniában élnek, sehol sem lelik helyüket a világban, állandóan árulókat keresnek és apokaliptikus lidércek között tengetik életüket. Rövid szövegében a magyarok Ady-féle képe jelenik meg: moslékország lakói, akiket a turáni átok sötét, komor, ólomnehéz szelleme borít be évezredes búskomorságba. Nézzük meg közelebbről a Demény szöveget és próbáljuk meg higgadtan elemezni, mi az igazságtartalma ennek az érzelmektől és szubjektivitástól túlságosan átitatott írásnak.
A szöveg kezdő sora egy kolozsvári graffiti: „a magyarok szomorúak”. Ebben lehet valami igazság: köztudottan a magyarok körében jóval nagyobb az öngyilkosságra való hajlam (ez igaz a romániai statisztikákra és az európai országokat összehasonlító számokra is). Valami miatt a búskomorság, mérgelődés, negativitás és pesszimista múlt, jelen és jövőkép erősebben van jelen a magyarok életében. Ennek okáról legalább egy évszázada vitáznak komoly gondolkodók: gondoljunk csak Hankiss Elemér „Találjuk ki Magyarországot” tervére, vagy a Nyitott Akadémia lassan több évtizede működő tagjainak munkásságára, akik számtalan alkalommal elmondták azt, amit a szakirodalom is könyvtári cikke és kötete: a magyarok valami oknál fogva szomorúbbak, mint a spanyolok, olaszok, vagy akár a balkáni szomszédaik is. Demény itt tehát rátalál a lényegre, ezért is fontos a szövege: ahogy Daniel David, a kolozsvári egyetem rektora próbálta egy kötetben megtalálni a „román nép pszichológiájának” sajátosságait, talán Demény is erre kíváncsi, van-e valami oka annak, hogy egy nemzeti identitásában azonos, földrajzilag és adminisztratív határok által szétszabdalt (Benedict Anderson fogalmát használva) képzelt közösségnek van-e valamilyen közös kollektív traumája, sérelme. A Demény által idézett ártatlan graffiti nem csak a balkáni, latinos román ember véleményét mutatja, de mint világjáró, aki megfordult és élt hét európai országban tíz év alatt, bátran állíthatom: külföldi barátaim (spanyolok, olaszok, németek, angolok, közel-keletiek, amerikaiak, balkániak) nagy része osztja ezt a véleményt, miszerint a magyarok szomorú, mogorva és bezárkózott, de illedelmes, tiszta és szorgalmas emberek. Ezt akár a századfordulós Révai Nagy Lexikonából is idézhettem volna, ahol hasonlóan írják le a magyar „néplelket”: „valóján bizonyos komolyság, sőt némi bú és bánat ömlik el”. Önbeteljesítő mantrák ezek talán, hisz a magyar himnusz is az: szomorúság, tragédiák, küzdelmeket ismételgetünk mantraként, ez az a szellemi közeg, amely meghatározza a magyarság kollektív tudatát és kulturális memetikáját. Dawkins és Girard szavát használom, akik szerint a sokat ismételt, generációkon át hagyományozódó utánzás olyan mimetikus berögződéseket hoz létre egy közösségben, amelynek lehetnek felszabadító, pozitív aspektusai is, de nagyon sokszor negatív, áldozathibáztató és bűnbakkereső formái. Az tehát, hogy a magyarok mind Magyarországon, mind Erdélyben „szomorúak”, egy tény: persze ne feledjük el, hogy nem minden magyar szomorú. Ez egy olyan kijelentés, amely az „általánost”, az „átlagot” mutatja, de a valóság ennél jóval komplexebb és ezt Demény nem elemzi. Kérdés persze, elemezte-e valaki részletesen az erdélyi magyarság boldogulásának és boldogság-érzetének helyzetét és változásait. Boldogabb-e egy erdélyi magyar ma, mint húsz éve? Ez egy releváns kérdés lenne, hátha szociológusok majd tudják erre a választ.
Demény második egetrengető kijelentése az, hogy az erdélyi magyarok skizofrének, akik csak „túlélnek” Romániában, nem élnek ott, de máshol se igazán megy nekik. Az idegenségérzettel foglalkozik tehát a szerző, amely megint egy akkora téma, amelyről könyvtári szakirodalom van a pszichológiában. Tagadhatatlanul ez is egy valós, létező probléma. Magyarországon élek lassan két éve, de nem érzem az országot magaménak, az itteni magyarok mentalitását másnak érzem és látom. Erdélyi magyarságom sajátos, kicsit balkáni, kicsit románossá lett magyar és magyarosan román furcsaságként látom, ha a helyiekkel konfrontálódok. Ha egy külföldinek kell bemutatkoznom, az erdélyiséget kell magyaráznom fél órán át, az esetek többségében mindhiába, hisz olyan történelmi ismereteket igényel ez, amely a kortársaim számára régmúltnak számít, felfoghatatlannak érzik, látják, hogy 2023-ban egy negyven év alatti fiatal férfi ezeréves történelmet kell elmagyarázzon ahhoz, hogy kulturális identitását körülírja. Pedig ez nem nagyon megy másképp. Itt jön Demény szövegének nagy dilemmája: jól van ez igy? Az ő válasza az, hogy egyféle kultúrába kapaszkodni régimódi, XIX. századi divat, idejétmúlt és káros. Megoldást szövege nem javasol, de sugallja azt, hogy szerinte a többszólamúság, a többféle identitás, a pluralista kulturális identitás a megoldás.
Itt érkezünk el egy olyan témához viszont, amelyről ismét tengernyit írtak szociológusok és történészek is. Hogyan lehetne az erdélyi – vagy akár a magyarországi – magyarság boldogabb, kulturálisan nyitottabb és pozitív jövőképpel rendelkező közösség? Előre szólok: ehhez kötetet kell írni, cikkben ezt nem lehet megválaszolni, de ez a kérdés kétségtelenül alapvetően fontos a demográfiai válságba került magyarság számára. Hosszú távon, bármennyire is fájóak ezek a kérdések, mind az erdélyi magyarságnak, mind az anyaországinak szembe kell nézni ezzel a problémával. A tüzes szék nem kerülhető meg: ki kell ülni rá és egy képzeletbeli terapeuta előtt legfájdalmasabb traumáinkkal szembesülni, hangosan kimondani őket és a szómágia varázsába vetett hittel elindulni az újrateremtés útján. Egyének esetében ez működik, bár ott se mindenkinél. Erről szól Máté Gábor és megannyi más szerző életútja. A nagy kérdés csupán: feloldhatóak-e a kollektív sebek, közösségi traumák? Szilárdi Réka valláskutató szerint, ezek a közösségi dilemmák, amelyek az erdélyi és anyaországi magyarokat jellemzik, nem csupán mifelénk vannak jelen, hanem a teljes Közép-Kelet európai régióra jellemző. Szilárdi ezt borderline társadalomzavarnak nevezi és három olyan gyógyítási mechanizmust javasol tanulmányában, amellyel talán a közösségi borderline zavarok is megoldhatóak: 1) a maladaptív sémák azonosítása és disszeminációja a nagyközönség számára; 2) inter- és transzdiszciplináris, nyelveken és határokon túlivelő együttműködés történészek, szociológusok és főképp irodalmárok, művészek között, amelyek kifejezetten a kollektív traumák és sebek enyhítésén, feloldásán dolgoznak; 3) a sebzettség okainak újraelbeszélhetősége és a megértési mechanizmusok beillesztése a közoktatásba.
Demény Péter szövege akár egy kísérlet is lehetne arra, hogy az erdélyi (vagy általában magyarországi) magyarság traumáiról beszéljünk, ám ehhez komoly stratégia kell. Sebeket tépegetni nem egyszerű dolog: az köztudott tény, hogy bizonyos drogokat nem fogyaszthatnak olyan, súlyos traumákkal rendelkező egyének, akiknek túl nagy az érzelmi zsákja, mert nagy eséllyel öngyilkosok lesznek (utalok itt a hírhedt Feldmár botrányra). Az erdélyi magyarok szomorúságának, hontalanságának, útkeresésének és jövőképének a kérdését sem egy rövid kis szövegben kell elemezni, mert az legjobb esetben is csupán a virtuális amfiteátrumban hozza össze az egymást marcangoló ideológiai gladiátorokat.
Talán elérkezett az idő viszont arra, amiről Vida Gábor, Visky András vagy Tompa Andrea írogat regényeiben, most már a szociológusok, történészek, politikusok, oktatók feladata, hogy a közösségi útkeresést közösen elkezdjék. Az erdélyi magyarságnak saját útja kell, hogy legyen, ez nem kérdés: Magyarország más, mindig is más volt, Erdély kezdetektől fogva vajdaság, szászok, románok, örmények, magyarok furcsán egységes konglomerátuma, ahol bár párhuzamos világok éltek évszázadok alatt, ez az egymás mellett élés is elég volt ahhoz, hogy sajátos identitást alakítson ki. A megoldás nem az, hogy a manapság divatos és a nagyuraknak kedvező, globalista és dekonstruktivista szemlélettel eltöröljük a magyar vagy a román identitást. Erre nincs szükség, ebből mi nem kérünk. Közép-Kelet Európa most erős és szép jövő előtt áll, ahol a regionális és főleg glokális identitásoknak nagy szerep fog jutni. Ebből kell kiindulnia minden elemzésnek: egy glokális Erdély-kép, amelyben úgy maradhat magyar a magyar, hogy nyitottá válik a román kultúrára és a nagyvilágra is, de koncentrikus köreinek legbelső kincse marad magyarsága, anyanyelve, kultúrája.
Demény Péter válasza itt olvasható
