Mindennapi bűneinkbe süllyedünk, haldoklunk a járvánnyal és társadalmunkkal együtt testben és lélekben, ezalatt társaink észrevétlenül távoznak közülünk. Még a kegyelet legcsekélyebb rezzenése is karanténba zárul. Az emberiség gyors léptekkel, mégis észrevétlenül elidegenedik önmagától, és mi ezt élő közvetítésben nézzük minden este a „médiadobozt” bámulva. Maréknyi porként fut ki kezünk közül elmúló világunk minden emléke. Gyorstalpalásos homokművészekként próbálunk mosolygós arcot varázsolni az egyre apróbb törmelékből. Döbbenet vesz erőt rajtunk.
A természet is várakozik, késésben van, mintegy jelezve az együttérzést az emberekkel az egy év karantén, bezártság okozta szenvedésért.
Minden cselekedetünk partizánakció önmagunkkal szemben, ha élni akarunk, dolgozunk, segítünk, mentünk, gyógyítani próbálunk vagy éppen vigasztalunk. Mintha az égiek is hátat fordítottak volna nekünk. Ez az ára mindannak, amit tettünk?
Ebben az alélt állapotban sejlett fel a Kolozsváron és környékén hagyományos virágvasárnapi konfirmációk alkalmával a Heidelbergi Káté tanítása szellemében: „Jézus Krisztus tulajdona vagyok”. Történhet bármi, „Krisztus feltámadása a mi feltámadásunk biztos záloga”.
Ma az új kezdetre, Jézus Krisztusra, a feltámadottra van szüksége a hívőnek, jobban, mint valaha. Ez lendít át a járványon és ad tartást az előttünk álló újjáépítéshez. A feltámadást várjuk, testi és lelki, egyéni és társadalmi értelemben. Hisszük, hogy minden újraéled a hit által azok számára, akik életben maradnak, és a járvány előtti világ romjain új, élhetőbb világot építhetünk.
