A kifutón, a kutyasétáltatón is eltűnt a jéggé fagyott többrétegű hó. A sár vette át a helyét, meg a hóban rekedt szemét: különféle papír- és kekszes zacskók, cukorka, aprópénz, ceruza és öngyújtó, lyukas dió, cigarettacsikk és rengeteg kutyagumi. Lábujjhegyen óvatosan kikerülöm, mégis belelépek az egyikbe... olyan helyen, ahol öt kuka is található. Torz kinézetűek: az egyiknek se teteje, se alja, a benne lévő nagy szemetes zsák földig ér, egy másik oldalával behorpadva tátott szájjal üresen kong. A kapukat már régóta nem lehet becsukni, hiányzik róluk a kilincs. Egy piros sörösládával torlaszolják el a ki-. illetve a bejáratot. Padok még vannak... Karnyújtásnyira feketerigók ugrálnak a fűben, a kékcinegék egyik bokorról a másikra nyitnikéznek: a „jajdejó” hangos felkiáltásomra Tücsök megtorpan, rám néz, majd körbe, vajon kinek szól a dicsérő hangnem, illetve szó? Hát, csak ezért, ezekért a repülő madarakért vagyok úgy oda?! – Mehetünk tovább, és büszke léptekkel húz maga után...
A kutyajátszótéren találkozunk Frankie-vel, a denevérfülű, zömök francia buldoggal, Tücsökkel egykorú, ő az egyedüli buldogfajta, akitől Tücsök nem fél. Nagyon játékos, laza kutya. Ott van Lizi, az öreg hölgy, a golden retriever keverék, bátran bemerészkedünk, mert ő csak a szukákra „féltékeny”. Míg a kutyák hogylétéről beszélgetünk, addig a kutyák egymás fenekét és pofáját szagolgatják. Tücsök nyüszítve Frankie gazdijához rohan, aki megsimogatja, megpaskolja és nyugtatgatja: gata, Grejerás, gata..., de ő csak tovább morfondírozik, hogy még, még és még... Míg Tücsök nyöszörögve simogattatja magát, addig Frankie a lábam elé teszi kibelezett gumilabdáját, dobjam csak el, mert visszahozza. Tücsök a továbbiakban is Frankie gazdijával vakargattatja hasát, hátát, és mikor a buldog feléjük közelít, rámorog, elkergeti. Szerencsére a buldog ezt a fenyegetést nem veszi komolyan, a labdáját kergeti. A földön heverő Lizi, mint egy nőstény oroszlán, néha-néha felpillant, és rámered a két mocorgóra: ezek a „tacskók!...”, majd ismét elterülve pihen tovább. A fehér juhászkutya a kerítés túlsó oldalán viszont már nem annyira barátságos, morog és ugat mindenkire.
Hazaérve, a saját készítésű, varrott zokniszerű papucsom párját keresem. Hol lehet? Kérdem Tücsöktől, megszagoltatom vele árván maradt társát: keresd! »Îîîîî:...mmî’«, mondja, az első magánhangzót hosszan, elnyújtva ejti, vakkantja ki, a szó végét elharapja, rám se néz, majd hasát mutogatva hanyatt vágódik: csak vakargass. a papucsról semmit sem tudok... Kincses barlangja az egyik fotel alatt található, ott rejtegeti féltve őrzött tárgyait. Négykézlábra ereszkedve belesek a fotel alá. Van ott minden! A párnának használt nagy, sárga kacsa, zöld krokodilja megrágott maradványai mellett karácsonyfadísz, varrócérna és gomolyag, radír és ceruza, egy kisebb papírdoboz, cérnacsont, parafadugó és egyéb kedvencek között ott lapult az elveszett zokni-papucs párja. Tücsök őrködik féltve őrzött kincsei fölött. Éjszakánkét viszont én „felügyelem” kedvenceit. Reggel arra ébredek, hogy az ágy végében egy bárány néz velem farkasszemet, a bari mellett egy másik cérnacsont, egy gumilabda meg a sípoló csirke, és néhány kisebb plüssjáték: nap, hold és csillag, meg egy nyolcasra tekert baba. Mikor és hogyan kerültek oda? Majd a reggeli kávézás után megkérdezem, de hadd aludjon tovább, nem szereti, ha zavarom...
Forró Ágnes
