A kijárási tilalom első pillanatait. A csendet és a döbbenetet. A város csendjét. A nagy terekét. Az éjszaka csendjét és önmagunkét. Azt az érzést, hogy túlélők vagyunk egy olyan világban, ahol csak magunkra számíthatunk. A maszkok csendjét, ami mögé mosolyod vagy rettegésed rejted.
Rájöttünk, hogy ez a csend nem annak a halálnak a csendje, amire először gondoltunk; sokkal inkább egy ismeretlen határ, amit közösen léptünk át. Átmentettük magunkat, féltve reménykedve, hogy csak ideiglenesen; mert sokszor elhangzik manapság, hogy vissza akarjuk kapni régi életünket.
De vajon épp ugyanazt a régi életet fogjuk-e visszakapni? És fogjuk-e tudni értékelni mindazt, amit visszakapunk? Eleget tanultuk-e már ehhez? Az időt, a türelmet és a halált. És talán azt is, hogy boldogabbak vagyunk, ha nem akarunk mindig, minden áron boldogok lenni.
*
Sokáig úgy gondoltam, hogy ha valaki azt találja mondani nekem, hogy két perc múlva itt lesz, akkor az tényleg két percet jelent. S ha öt percet mond, akkor az tényleg kereken öt perc. Már indítottam is a fejemben a képzeletbeli stopperórát, s amikor a mutató kattant a tizenkettesen, megütközve néztem körül: „Ejnye-ejnye, még nem érkezett meg.”
Évtizedek teltek el, mire összegeztem az élettapasztalatot, s levontam a következtetést: az embereket nem szabad túlságosan komolyan venni, a percek száma pedig csak jelképes. Ezzel a bölcs gondolattal felvértezve vártam a minap az egyik ismerősömre, aki azt ígérte, hogy tíz perc múlva érkezik. „Legyen a duplája, húsz perc hamar eltelik” – gondoltam nagylelkűen, és beléptem a közeli boltba, hogy foglaljam le magam.
A boltban kávéautomata fogadott. Hosszú kávét terveztem rendelni, de idejében figyelmeztettek: csak rövid kávéhoz való poharak vannak, s ha hosszú kávét szeretnék, váltogatnom kell a megtelt poharakat. „Jó formában vagyok” – állapítottam meg, miközben zsonglőrködtem a poharakkal, s már el is telt a tervezett húsz perc.
Ám amikor kiléptem az utcára, kissé aggódva kezdtem kémlelni az eget. Bezzeg, még mindig nem érkezett meg. Csak egy újabb telefonhívás érkezett: „Bocs, még legalább tíz perc, dugóba kerültem, s lassan megy.”
Akkor hát nem. Még mindig nem. Következő alkalommal háromszoros időt számítok. Vagy leállítom a forgalmat. De az is lehet, alszom rá egyet.
