A Mátyás király szobra előtti tér szerda este háromnegyed tíz körül megtelt érdeklődőkkel, hiszen az egyik legnagyobb filmtörténeti klasszikust lehetett nagyvásznon látni. A vetítést megelőző rövid felvezetőből a közönség megtudhatta, hogy ez a film volt az egyik legvártabb az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál kínálatában, ezért is tartották az esemény legnagyobb „gráljának”. A felkonferálásban műremekként emlegették a Casablancát, majd a ráhangolás a dráma egyik ikonikus mondatával zárult, amely magyar fordításban annyit tesz: „Játszd el, Sam!”.
Nehéz olyat mondani a Casablancáról, ami az eddigi több mint nyolcvan év alatt ne hangzott volna el, és valójában nem is áll most szándékunkban. Ahogyan azt a köszöntő szövegben hallhattuk, ez a vetítés azért volt fontos, mert akik látták már az alkotást, ezúttal a város központjában, nagyvásznat bámulva nosztalgiázhattak majdnem két órán keresztül, a fiatalság pedig megismerkedhetett egy klasszikussal.
Az Amerikában Michael Curtiz néven futó Kertész Mihály nagy művének kolozsvári, szabadtéri vetítését megkímélte az eső (nem úgy, mint sok más mozizást a tíznapos rendezvénysorozaton), viszont a műanyag székek között átfújó hideg szellő nem segített a kellemes nyári esték illúziójának táplálásában. Természetesen nem ez volt a nézők egyetlen ürügye a libabőrözésre. Grandiózus tömegben, esti ég alatt látni-hallani a „Fel a fejjel, kölyök!” monológot már önmagában páratlan élmény.
Az összegyűlt tömeg (nagy hányada valószínűleg ismételten) fekete-fehér képkockákon szemlélhette az eredeti, angol nyelven vetített, románul feliratozott Casablancát, a szabadulás – vagyis az Egyesült Államokba jutás – várótermét, ahol Rick (teljes nevén Richard Blaine, akit Humphrey Bogart alakít) amerikai bárja az emigránsok közkedvelt találkahelye. Az alkoholon kívül a jó hangulatot a zongorista, Sam (Dooley Wilson) biztosítja, az állandó politikai hatalmat pedig Louis Renault (Claude Rains) testesíti meg. A cinikus és eléggé távolságtartó tulajdonos, aki váltig állítja, hogy senkiért sem viszi vásárra bőrét, megtörni látszik, amikor meghallja az As Time Goes By című dalt, párizsi románcának himnuszát. Nyugalma végképp szertefoszlik, amikor rájön, hogy rég látott kedvese, Ilsa (Ingrid Bergman) a világ összes kocsmája közül épp az övébe tért be, mindennek tetejében a híres-hírhedt ellenálló, Victor László (Paul Henreid) felesége. A cselekményt német–francia ellentét, korrupt kapitány, életmentő vízumok, földalatti mozgalom, elveszett és megtalált szerelem, karizmatikus karakterek és erkölcsi döntések formálják. A néhány feszültségkeltő helyzet és a melankolikus drámaiság mellett helyet kap kellő időben a komikum is.
A közönség reakciójából ítélve bizton állítható, hogy az amerikai humor nem öregszik. Ha mégis, akkor minden bizonnyal úgy, mint a jó bor. Egyként nevetett a párezres tömeg olyan jellegzetes jeleneteken, mint amikor Rick közli, hogy a (gyógy)vizek miatt érkezett a marokkói városba, de a filmnézők figyelme nem siklott el a Renault kapitány szájából elhangzó „Round up the usual suspects!” (azaz: „Szedjék össze a szokásos gyanúsítottakat!”) mondat fölött sem.
A 22. TIFF valószínűleg egyik legnagyobb sikerének ez a vetítés minősül, ha az érdeklődés mértékét, látogatók számát nézzük. Ez érthető: a Casablanca olyan hívószó volt, amely egyaránt megszólította a klasszikusok kedvelőit, a régi, nagy filmeket pótolni szándékozókat, a szabadtéri mozizás szerelmeseit, és mindazokat, akik arra vágytak, hogy egy múlt század közepi remekművet olyan körülmények között láthassanak, ahogyan az életben talán csak egyszer adódik lehetőség: Kolozsvár szívében, csillagos ég alatt.
Borítókép: Jelenet a legendás Casablancából. Fotó forrása: port.hu
