Villámvignetták
A nagyapám miatt pipázom mindenféle tiltás és fenyegetés ellenére. Nem vagyok egy tiltásokon túli, abba is hagyom időnként, de aztán mindig eszembe jut, ahogy ott pipázott az ablaknál. Azok a bőr dohánytüszők ma is őt idézik fel bennem, és nem értem a daganatokat reklámozó Európát.
A nagyapám esztelneki volt, „Pistuka úrfi” a sok testvér között: Antika, Lenkuska, Irénke, Erzsike, Annuska, és még vagy négy. Őt, a vízhordót, Erzsike néni és Annuska néni nevelte fel. Jóval később, amikor már én is kamasszá nőttem, meglátogattuk őket, és Erzsike néni éppen olyan volt, mint ő: szép, mosolygós öregasszony.
A nagyapám is szép öregember volt, bár olykor az az érzésem, mégsem tudott mit kezdeni az öregségével, bele is süketült. „Néhányszor a földhöz rittyentettem” – jegyezte meg, amikor elbúcsúztunk egy öregúrtól, aki tanító volt valamelyik kalotaszegi faluban. Ők ketten, nagyanyám meg ő, Bogártelkén tanítóskodtak, és egy olyan világra emlékeztek, amelyet én elképzelni sem tudtam.
A nagyapám bandukolós volt. „Ez elbandukolt valahová, azt a fiatal hadnagyocskát meg hozták később, meglőtték az oroszok” – mesélte nagyanyám. Elbandukolt a halál elől, elbandukolt a nőkhöz, elbandukolt a pénzzel. Soha nem láttam olyan embert, akinek annyira furcsa viszonya lett volna vele. Akármennyi volt a zsebében, az utolsó garasig elköltötte, ha gúlában állt a spájzban a paradicsom, akkor is. Nagyanyámat a szívinfarktus kerülgette, mégis odatett, hívogassam a rendőrséget, ha „ez a vén cseszterfild” nem került elő idejében.
Aztán előkerült, valamelyik másik öreggel sörözgetett valahol.
Az egyik szeretőjénél lakott, aztán odaköltözött nagyanyám is a veje viszontagságai elől. Irénke nénit (érdekes, úgy hívták, mint a nővérét) ismertük, de nem értettük, ki is ő. Róla írtam az első operámat, sok triola szerepelt benne.
A nagyapám borzasztóan udvarias volt. „Vai, da domnu Jakab...” A román szomszédasszonyok imádták, pedig egy Trianon előtti magyaromán nyelven udvarolt nekik.
A nagyapám iszonyú makacs volt. Fokhagymával kenegette a trombózisát, mert azt hallotta a piacon, ahol már csak a mulatság kedvéért is elcsent egy-egy almát a kofától, mint a vendéglőből egy-egy kiskanalat.
A nagyapám istenien szavalt, és szeretett a társaság középpontja lenni. A társaság is szerette, hogy a középpontja legyen.
1905-ben született, és egy szigorú asszonyt vett el; nem találkozott a humoruk. Pedig emlékszem, a keresztapám temetésén azt mondta a román szomszédunknak, „nu méritő sző múrim". Előzőleg barokkos fordulatokkal tele sírbeszédet tartott.
Amikor 1993-ban meghalt, nagyanyám egyedül maradt vele a lakásban, és amíg ott feküdt kiterítve, elősorolta a bűneit. De Pistuka úrfi már aludt.
(Borítókép forrása: Archív légifelvétel Kolozsvárról, Rohonyi D. Iván gyűjteményéből)
