Nekem is van ilyen igaz barátnőm, akivel együtt építettük a homokvárakat az óvoda udvarán, majd együtt ültük végig az éveket az iskolapadban, és egymás kezét fogva, ugyanakkora vak lelkesedéssel fogtunk neki minden ostobaságnak, kalandnak, felfedezésnek. Idővel teljesen más dolgok kezdtek minket érdekelni, más társaságban mozogtunk, más témák foglalkoztattak minket, más életcéljaink voltak, de mindez meg sem érződött a barátságunkon, és továbbra is mindenben kiálltunk egymás mellett, támogattuk a másik döntéseit, és fogtuk egymás kezét.
Végül ő az ország másik felébe költözött, ott tanult teljesen mást, más nyelven, mint én, de meg se érződött rajtunk az, hogy évente csak párszor találkozhattunk, beszéltünk. Ő mindig ugyanakkora lelkesedéssel, folyton kacagva hívott, ha mindketten otthon voltunk Csíkszeredában, hogy „na, mikor találkozunk?”. Én mindig közöltem vele, hogy „hétre megyek a blokkod elé”, ő pedig nevetve válaszolta, hogy „akkor nyolcra elkészülök, mert úgysem érsz ide hétre, de amúgyis hajat kell még mossak”.
Néhány évvel ezelőtt több régi barátunkkal sörözgettünk, mindenki elmesélte éppen „hol tart most az életben”, hogy megy az egyetem, munka, kinek van már gyűrű a kezén, ki szerelmes. „Nekem is van párom, de nem barátom, hanem barátnőm”, mondta az én barátnőm. Aki amúgy általában mindig bohóckodik, óriási kézmozdulatokkal gesztikulál, és nem fél tartani a szemkontaktust most összekulcsolt kézzel, szemét kissé lesütve mondta el ezt nekünk.
„És mióta vagytok együtt, hol találkoztatok?”, érkezett a válasz a coming outra.
És ahogy semmi más, ez sem változatott a barátságunkon, hiszen nekem édesmindegy, hogy ő kit szeret, amíg boldog.
Ezért a barátnőmért és még többezer ember barátjáért és barátnőjéért kell nekünk a Kolozsvári Pride, hiszen az én barátom sem kevesebb, sem beteg amiatt, hogy lányt szeret, nem kell őt dugdosni, és neki sem kell bujdosnia. És nem kell papot, pszichológust sem rendelni mellé. Nem kell az ördögűzés.
És ő sem szabadna ezt félve elmondja, nem szabadna titkolja. És nem szabadna őket támadni sem, vagy megbámulni, ha ők masíroznak ellenfelvonulni, nem kell őket megbélyegezni, ahogy az sem kell, hogy a róluk szóló filmek kitiltsák a mozikból. (A napokban Tudor Giurgiu rendező nyílt levelet adott ki, mivel a Román Parasztmúzeum nem engedélyezte egy leszbikusokról szóló román film vetítését termeiben.).
Mindezek ellenére azt, gondolom azért csak elindult egyfajta folyamat, bár még csak a tolerálás, megtűrés szintjére jutott el a társadalom, az olyan témák, mint például a melegek gyermekvállalása, még mindig tabutéma. Ennek ellenére remélem, idővel mindenki csak azt fogja kívánni számukra, amit én kívánok a barátnőmnek: legyenek boldogok és szeressenek szabadon bárkit.
