Villámvignetták
Erre a végén felállt valaki (elmeélét a Bretter egén is megvillantotta később), és megkérdezte, milyen dolog ilyent mondani, most, amikor a kommunizmus, mely nem engedett hinni, véget ért. Fodor úr feje kigyúlt, és kijelentette, „kérem szépen, meg kell tanulni magyarul”, Kányádi pedig a komponakőről magyarázott.
„Kéziratokat megőrzünk és visszaküldünk” – azt mondták, ilyent csak ők írtak a kolofonba. Vissza is küldték egy jólnevelt visszautasító levél kíséretében, később több ilyent kaptam, de közölgettem is azért. A Holmit a legjobb lapnak tartottam, ami csak annyit jelent, hogy az én ízlésemhez az állt a legközelebb, és abban szerettem volna közölni feltétlenül. Nem hittem, hogy eljön az idő, amikor majd mindenütt közölhetek.
Még később jártam Réznél többször is, a Holmi ülésein is részt vettem olykor, láthattam sajátos döntési mechanizmusukat, de még az is rokonszenves volt. Hiszen Réz tudta, mi az az Erdély, tudott románul, tudta, ki az a Horváth Imre vagy Székely János, megértette a problémáinkat, és nem közéleti meggyőződés szerint válogatott a szerzők között.
Többször beszélgettünk. Mindent tudott, mindenkit ismert. Mit mondhatnék? Szerettem. Amikor a Jászai Mari 4a-ban jártam, mintha egy másik bolygóra költöztem volna ideiglenesen. De ez a bolygó is megszűnt, mint az a Közép-Európa.
