A készülődés folyamatában az átfogó, minden felületre kiterjedő takarítást követően a lakást már könnyű kidíszíteni: kívülre égősor, hogy lássák a szomszédok, a nappaliba valahová muszáj kitenni a tavaly kapott karácsonyi asztaldíszt – hogy néz ki, hogy nem használjuk –, néhány gyertya, tálcára kirakott frissen sütött sütemények – legalább öt fajta, annál kevesebbel nem is érdemes mutatkozni –, karácsonyi zene bekapcs, és készen is vagyunk. A karácsonyfát pedig majd utolsó percben, ha végre sikerül magától beleállnia a talpba, mert ugye már ötször megkértünk rá valakit szépen. Ez a része tehát, a maga hibáival, de szentestére rendszerint elkészül, már csak a tisztaságra kell odafigyelni – legalább, amíg az éneklők eljárnak, és a vendégek megérkeznek –, ezért minden családtag a lakás egy előre kijelölt pontján, mozdulatlanul töltheti ezt az időszakot, ünneplőben, boldogan.
A váratlan fordulatok közepette pedig legváratlanabbul mégis a lelkünket éri a karácsony. A dísz-, sütemény- és ajándékhegyeken túllátni és ünnepi hangulatba hozni a lelkünket a legnehezebb: nem megy egyik napról a másikra, de még advent első vasárnapjától az utolsóig sem mindig jön össze. Idén pedig nehezített pályával van dolgunk. Nehéz hálásnak lenni, amikor számos dolgot, élményt, találkozást elvett tőlünk ez az év. Nehéz örülni egymásnak, amikor az asztal mellől hiányoznak fontos emberek. Nehéz elfogadni, hogy ez az ünnep most más lesz, mint az eddig megszokottak.
Idén ugyanis nincs fényűző, forralt bor illatú karácsonyi vásár, nincsenek nagy együttlétek, harsány vacsorák, a kilincset egymásnak adó vendégseregek. Az történt, hogy idén nincs körítés. Most csak mi vagyunk. Szűk körben, korán hazaérkezve, kevesebbet ölelkezve, kevesebb külsőséggel, de közben talán több hálával, több köszönettel, kevesebb együtt töltött pillanattal, de talán több őszintével. Most csak mi vagyunk, és remélhetőleg bennünk az ünnep.
(A borítókép a szerző felvétele)
