A sorozat első része ide kattintva olvasható
Kótsi Patkó János (1763–1842)
Az első különlegesen tehetséges, művelt és sokoldalú színházi ember volt a kolozsvári színház történetében. Prózai és zenés darabokat írt, fontos műveket fordított, rendező, társulatvezető, színháztörténet-író volt. Legfontosabb szerepei közt tartjuk számon Hamletet, Othellót vagy Codrust. Egyébként ő mondta ki az első szót a színpadon a Nemzeti Játékszín megnyitásakor, 1792. december 17-én, mint ahogyan egyik, őt rajongásig szerető tanítványa, Göde István büszkén írta le magáról, hogy ő viszont a Farkas utcai épület megnyitó előadásán végezte el ugyanazt a jelentőségteljes feladatot, miután hónapokig tartó nehézségek árán fuvarozták haza Bécsből a megnyitandó színházhoz a díszleteket... Kótsi 1824-ig maradt még tagja a társulatnak, aztán végleg hátat fordított a színháznak. Ekkor kétszer is tanulmányt készített a színház hatékonyabb működtetésére.
A komoly komikus, Gidófalvi Jantsó Pál (1761–1845)
A Farkas utcai színház megnyitásakor, az akkor már öregnek számító Gidófalvi Jantsó Pál vezető színészként volt tagja a társulatnak. Neve ott volt 29 évvel korábban a kérelmező ifjak közt, és attól fogva a kolozsvári Nemzeti Játékszín tagja maradt.
Jantsó érdekes alakja volt a társulatnak. Komoly lénye és szép tenor énekhangja volt, de igen mulatságos külseje. Hosszú, hórihorgas termetét csak hangsúlyozta az elmaradhatatlan kéménykalapja. Horgas orra mellett bozontos szemöldök alól apró szemek villogtak elő. Hősöket és romantikus szerelmeseket szeretett volna játszani, de külseje minduntalan kacagásra fakasztotta a közönséget. A komikus szerepeket halálos komolysággal játszotta. Ő volt az első igazi komikus a színház történetében, bár az a kacagás, amelyet játéka, de inkább figurája váltott ki, minduntalan fájdalmat okozott neki. Ezt az ellentétet nehezen viselte, zsörtölődő, mogorva mizantróp vált belőle.
Jantsó Pál úgy érezte, mindenki félreismeri, nem méltányolják érdeme szerint. Szerencsétlennek, elhagyatottnak érezte magát. A legenda szerint egy este, amikor a lelkes közönség babérkoszorúval köszönte meg játékát, dühében lábbal taposta azt, és magán kívül kiáltotta a kacagó közönségnek: „Bezzeg tegnap, amikor derék, okos embert játszottam, kifütyültek. Most, mikor incifinci szamarat játszom, megtapsolnak. Lehetne a közönség okosabb!”1 De zsörtölődését elnézték neki, a Farkas utcai színházban még 15 évig játszott, megbecsült, a közönség által dédelgetett színészként 83 évesen halt meg. A Házsongárdban az ő sírja mellett pihen pályatársa, Pergő Celesztin is.
Pergő Celesztin (1784–1858)
1810-ben lett kolozsvári színész. Kolozsvári szerződtetését legenda őrzi: állítólag a délelőtt megkapott szerepet este próba nélkül, nagyszerű beugrással eljátszotta... meg is kapta a szerződését. Művelt, szép hangú, daliás külsejű férfi volt. Maga a szenvedély. Nyugtalan természete keveset engedte egy helyben játszani. Több társulatnál volt színész, rendező és színigazgató is. Több ízben igazgatta a Farkas utcai színházat is. Pályatársai nem kedvelték. Alattomos, cselszövő jellemét nehezen tolerálták. Mégis, komoly munkája és elhivatott színházszeretete színháztörténetünk egyik legjelentősebb személyiségévé tették.
Kótsi művészetének folytatója, Székely József
(?–1831)
A Farkas utcai színház társulatának egyik legjelentősebb tagja volt Székely József is. 1802-ben Kótsi hívta a színházhoz, és rövidesen egyik legmegbízhatóbb, legalaposabb, legigényesebb tagja lett a társulatnak. Hősi és tragikus szerepeket alakított magas művészi igényességgel, lévén Kótsi szerepeinek örököse. Okos és tapintatos volt színházigazgatóként és rendezőként is. Olyan kulcsfontosságú esetekben, mint például Déryné Kolozsvárra csábítása vagy a megnyitandó Farkas utcai színházépület díszleteinek Bécsből való ideszállítása, a jelmezek Marosvásárhelyről Kolozsvárra való szállítása esetén is őt delegálta a társulat, figyelembe véve megbízhatóságát és igen jó diplomáciai érzékét.
A Farkas utcai színpad két jelentős színésznője
Székely József felesége, Ungár Anikó (1796–1865), akiről Janovics is nagy elismeréssel emlékezett meg a Farkas utcai színházról írott könyvében, nagyon fiatalon lett színésznő, már tízéves korában a színházhoz szegődött. Igen érzékeny, empatikus alkat lakott szép külseje mögött. Szívvel-lélekkel a színháznak élt. Ennek volt köszönhető házassága is, ugyanis még nem volt egészen 18 éves, amikor a társulat Marosvásárhelyre indult nyári vendégjátékra, és ő semmiképp nem akart elmaradni társaitól, de fiatal korára való tekintettel a kor erkölcsi követelményeinek megfelelően anyja nem engedte egyedül elutazni. Ekkor Anikó igen nagyrabecsült színésztársát, Székely Józsefet arra kérte, vegye el feleségül... így követhette férjét és a társulatot az utazás során.
Művészetét nemcsak Kolozsváron, de vendégjátékai során Pesten és Budán, Miskolcon és Pozsonyban is nagyra értékelték, a korszak egyik legünnepeltebb színésznője volt. A Farkas utcai színház felavatásának évében ott Cordéliát játszott, de 1812-ben, amikor először került színre magyarul Kolozsváron a Macbeth, ő volt Lady Macbeth. De volt Júlia és Ophelia is. Ismételten hívták Budára és Pestre, ő azonban élete végéig kolozsvári színésznő maradt.
Ugyanez történt Néb Máriával (1799–1884) is. A Farkas utcai színház művészei között találjuk 22 évesen. Kolozsvári volt ízig-vérig, és hiába csábították Budára, nem tudott elszakadni városától. Komikus színésznői adottsága keserű, zárkózott és különc alkatot rejtett. A színpadon minden körülmények között kirobbanóan jókedvű, temperamentumos személyként mutatkozott.
Az első operaprimadonna Kolozsváron
Déryné Széppataki Róza (1793–1872) nem volt kolozsvári, de Kolozsvárt tekintette második otthonának. Kolozsvárra először Káli Nagy Lázár csábította igazgatóságának 1823-as esztendejében. Káli nagy erőfeszítéseket tett, hogy a daljáték-előadásokat minél magasabb színvonalra emelje. Déryné mint énekes színésznő neve fogalom volt az akkori Magyarországon. Meleg, szárnyaló szopránja, kifinomult játékmódja egyedülállóan különlegessé tette. Nyugtalanul járta az ország színházait, mindenütt szerették. Fenntartásokkal volt Kolozsvár iránt, de amikor Székely Józsefnek és Udvarhelyi Miklósnak sikerült őt elhoznia Miskolcról, Déryné négy évig nem mozdult el Kolozsvárról. Ezt jegyezte fel naplójában egyik fellépéséről: „Valóságos virágeső fogadott. A színpadon alig lehetett járni a sok virágcsomagoktól.”2 „Ilyen a kolozsvári nép. Érzékeny, ábrándos és egyenes, szívélyes, kedves, mézesbeszédű (...).”3 – írja más alkalommal. Akkor a Farkas utcai színházban még nem voltak énekesek, zenekar vagy kórus.
Déryné energikus egyénisége bámulatos feltételeket teremtett, hogy komolyabb zenei darabokat is előadhassanak. Énekeseket hozatott más társulatoktól, énekesnőket a zeneiskolában keresett, és maga tanította őket játszani. A zenekarba műkedvelőket toborzott: előkelő urakat, grófokat, kormányzósági tisztviselőket vett rá, hogy fejlesszék hangszertudásukat, karmestert nevelt. Déryné ügyködése nyomán hamarosan operát is játszani tudó színház lett a kolozsvári, méltán fogalmazhatunk úgy Déryné ténykedésének köszönhetően, hogy Kolozsvár volt a magyar színészet megteremtője s a magyar opera bölcsője. Déryné nemcsak énekes színészként volt jelentős, prózai szerepeket is nagy sikerrel játszott. Ő volt például Melinda a Bánk bán kassai ősbemutatóján 1833-ban, majd a kolozsvári premieren is, 1834-ben.
Jászai és Kassai
Kevesen tudják, hogy a nagy magyar tragika, Jászai Mari (1850–1926) pályája is Kolozsváron indult. Kassai Vidor (1840–1928) feleségeként került Kolozsvárra, 1869-ben. Kassai Vidor sokoldalú tehetség volt: színész, de író és festő is. Kassait a sem daliás, sem megkapó külseje komikus szerepekre predesztinálta. Ebben éppen ellentéte volt Jászainak, aki búgó hangú, méltóságteljes külsejű tragika volt.
Kolozsváron a segédszínésznőként induló Jászai minden szabad perce olvasással telt. Minden bútoruk a Kassai könyvesládája volt. Az olvasás és az erős tudásvágy terelte el figyelmét arról, hogy mindig éhes volt, merthogy naponta csak egyszeri étkezést engedhetett meg magának. „Első szerepeimet játszottam már, mikor az utcán összeszedtem a sajt- és kenyérhéjakat, otthon tűre szúrtam, körülégettem, és megettem. Kassai, az uram, a kávéházba járt reggelizni meg ozsonnázni, kávét, tojást” – írja visszaemlékezéseiben.4
Ha megvizsgáljuk a korabeli kolozsvári színlapokat, láthatjuk, hogy Kassainé Jászai Mari 1869. április 22-én kapott először nagyobb szerepet, Deboraht alakította Mosenthal hasonló című drámájában. Ebben az évben még további 25-ször lépett fel 25 különböző szerepet játszva a kor szokásának megfelelően, majd a következő évben 81-szer, azt követően 65-ször, végül 1872-ben, március közepéig, mielőtt a Pesti Nemzeti Színházhoz hívták, 27 szerepet játszott el 27 este 27 más-más előadásban.
Már itt, a szárnybontogatás éveiben főként tragikus hősnő vagy méltóságos nagyasszony szerepeket játszott, királynékat, hercegnéket, márkinéket, cárnéket, ladyket, vagy koldusnőket, elkeseredett anyákat alakítva. Ikonikus szerepe Gertrudisz volt, amelyet legelőször 1871 novemberében alakította Kolozsváron, majd később is gyakran játszta ezt a szerepet sűrű kolozsvári vendégjátékai során.
A Farkas utcai színházépülettől való búcsúelőadásban (1906) is őt hívta meg Janovics Gertrudisz alakítására, és Janovics Bánk bán-filmjében (1914, rendező: Kertész Mihály) szintén ő alakította a királynét.
FOLYTATJUK
