Egy erdélyi zarándok benyomásai Izraelben
Újabb isteni villanásokra várva
Miközben Caesareából a Genezáreti-tó vidékére tartottunk, már sötétedés után, lámpákkal is „egyensúlyozva”, különféle érzések kavarogtak bennem, meg néhány kérdés is. Mert azt tudtam, hogy tartalmas és mozgalmas lesz az előttünk álló hét – Attilát és Viktort ismerve ehhez nem is fér kétség –, de vajon lesz-e elég idő és akarat arra, hogy egyenként is megtaláljuk a saját kapcsolódásainkat a látottakhoz és a megtapasztaltakhoz, esetleg egymáshoz? Készen állok-e arra, hogy ezek a dolgok a sajátommá váljanak? Attilát idézve, ne a Jézus lábnyomát keressük, hogy abba belelépjünk, hanem azt, hogy tanítványként bekerüljünk a csoportba: érezzük meg a döntéseink felelősségét, mindazt, ami felemel, és ami teljesebbé tudja tenni az életünket!
Ötvennyolcan jöttünk ezúttal a Szentföldre – Kézdivásárhelytől Nagyváradig és Szatmárnémetig, meg persze Kolozsvárról és környékéről is –, és az első nap után úgy érzem: jó (lesz) nekünk itt lenni. Életre szóló élményekben volt részem négy évvel ezelőtt is, amikor először jártam Izraelben, most meg hálás vagyok, hogy ismét itt lehetek; várom az újabb isteni villanásokat, amelyekben részem lehet, rábízva magamat, magunkat a vezetőinkre és a Jóistenre.
Jó emberek persze itt is vannak. Szalai Viktort, aki a térség jó ismerőjeként kalauzol bennünket, méltán hasonlították már a legendának számító idegenvezetőhöz, Simon Segalihoz. 19 éve él Izraelben, és 26 éve foglalkozik idegenvezetéssel. Az elmúlt két és fél évben, a különböző politikai és háborús állapotok miatt nem vezethetett csoportokat Izraelben, Magyarország volt inkább a főhadiszállása. Közben viszont a világ számos pontjára vitt turistákat, így Kanadába, Norvégiába, Kínába, Vietnámba, Kambodzsába – és még sorolhatnám. Balázs Attila tordaszentlászlói lelkipásztorral remekül kiegészítik egymást továbbra is, onnan folytatják, ahol egykor abbamaradt. Attilánál jobb lelkivezetőt amúgy el sem tudnék képzelni: nyitott szemmel és lélekkel vezeti a rábízottakat, megannyi fontos összefüggésre világítva rá a bibliai részek és az emberi mindennapok között.
Sofőrünk, Aiham jó barátja Viktornak, többször dolgoztak már együtt. Ő muzulmán és kevésbé vallásos. Érdekesség még, hogy a családjával együtt Izrael-pártiak, a hadsereggel is együttműködnek időnként.
Hosszú nap volt, korán keltünk, keveset aludtunk, estére pedig már egy kibucban vagyunk, a Genezáreti-tó partján. Izrael vibráló, tengerparti metropolisza és gazdasági-kulturális központja, Tel-Aviv-Jaffa (Jaffó) volt ma az egyik helyszín, ahol megfordultunk, és mellénk szegődött Jónás, a „kisdobos”, Péter, az engedelmes, de még Hertzl Tivadar, a zsidó állam megálmodója is. Majd Caesareában folytattuk utunkat: a kövek és a romok között haladva, és persze a tenger ölelésében volt idő elgondolkodni Nagy Heródes megvalósításain, aki jól működő országot akart, és sikerült is létrehoznia. Valami azt súgja, hogy hallunk még róla, dicső tettei mellett arról a cselekedetéről is, ami miatt valahogy kevésbé rajongunk érte. Caesareában egyébként 2023-ban tárták fel azt a börtönt, ahol Pál apostol is raboskodott, mielőtt Rómába indult volna. Itt is jártunk, sötét volt és kevésbé szívderítő.
És az időjárás? Az szinte nyárias! Az otthoni mínuszok után 20 fok közeli hőmérsékletek vannak február elején Izraelben, helyenként akár azt is meghaladva… Furcsa, hogy közben mégis tél van, a különböző nevezetességek látogatási ideje is ehhez igazodik.
A háborús állapotok ellenére az emberek továbbra is teszik a dolgukat, helytállnak, dolgoznak, élnek, szeretnek. Izrael pedig erőteljes építkezésben van; már-már olyan érzése támadhat a látogatónak, mintha egyszerre fejlesztenének mindent... Jeruzsálemben például három villamosvonalat és további „leágazásokat” építenek, és az ország más tájain is látszanak a fejlesztések szándékának nyomai; de, hogy a problémák megoldódnak-e, az építkezések befejeződnek-e egyhamar (esetleg még az októberi választások előtt?), azt csak a fennvaló tudja...
Ismerkedés Galileával – Zippori, Haifa, Akko, Názáret
Esőben és napsütésben folytattuk utunkat, és közben a szépen virágzó, sarjadó természetben is gyönyörködhettünk kedvünkre. Furcsa belegondolni, hogy két-három hónap múlva már többnyire száraz növényzet lesz itt mindenhol, de hát ez az élet rendje. „Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…” – jusson eszünkbe egy kedvenc bibliai rész, és tulajdonképpen ideje van a zarándoklatnak is!
Balázs Attila lelkipásztor és Szalai Viktor idegenvezető kalauzolásával már második napja szemléltük az izraeli kultúra és civilizáció sokszínűségét, rácsodálkozva a változatosságában rejlő erőre is; s ahogy telik az idő, ez a szemlélődés, rácsodálkozás egyre inkább megértésbe vált át. Hiszem azt, hogy a hét végére jobban megértünk sok mindent a látottakból, összeáll egy teljesnek tűnő kép, és valószínűleg önmagunkhoz is közelebb kerülhetünk.
Amúgy egy ideje Izraelben nincsenek turisták, így aztán kényelmesen tudtunk haladni mindenhol; legfeljebb diákcsoportok tűntek fel itt-ott, akik afféle állampolgári nevelés óra gyanánt járják be az országot.
Galilea, amely az ország északkeleti részén fekszik, termékeny tájegység, bőséges termése miatt a bibliai időkben és ma is gyakran emlegetik az ország éléskamrájaként. Jó értelemben vett rurális jelleggel rendelkezik, amely által biztosítani tudja a saját megélhetését: olajpálmában, fügében, olajbogyóban, szőlőben és egyéb gyümölcsökben gazdag vidék, nem véletlen, hogy az itteniek már Jézus idejében is kiszolgálhatták Júdeát.
Ha az ember igazi panorámára vágyik, akkor menjen fel például Zipporiban (Sepphoris) az egykori őrtorony tetejére, nézzen szét, és hagyja magát elbűvölni! A Zippori Nemzeti Park egyébként lenyűgöző ókori romokkal várja a látogatót, köztük a híres „galileai Mona Lisa” mozaikkal – amely képes meglátni az embert, bármerre is forgolódjék körülötte –, de még római színházzal és zsinagógával is rendelkezik. Régészeknek egyenesen kötelező erre járni: fedezzék fel maguknak a zsidó nagytanácsnak, a Szanhedrinnek az egykori székhelyét, a bizánci és a római kori mozaikokat, és fejtsék meg a földalatti vízrendszer működését – jól elbíbelődhetnek ezekkel akár hónapokig is... Lesz idejük megkóstolni közben a szentjánoskenyeret, ami talán még a súlycsökkentésben is segítheti őket. Zippori amúgy sokáig Galilea fővárosa volt, egyesek szerint itt éltek Szűz Mária szülei, Joachim és Anna is.
A második nap egyik legfontosabb „felfedezése” számomra Akko volt: ez a több mint négyezer éve lakott város, amely a keresztes hadjáratok idején, különösen 1104 és 1291 között a lovagrendek egyik legfontosabb központja volt a Szentföldön. Jelentős erődítményeket, alagutakat és épületegyütteseket alakítottak ki a johanniták (vagy ispotályosok), a templomosok és a német lovagok, és ezek mára már az UNESCO Világörökség részét képezik. Viktor mondta, hogy ez a legtökéletesebben megmaradt keresztes vár a világon: a 13. századtól a 20. századig be volt temetve, majd 1921-ben kezdték el az ásatásokat. Egy csoda!
Haifa tengerparti város, Izrael harmadik legnagyobb városa: azt is mondják a „trióról” kissé viccesen, hogy míg Jeruzsálem imádkozik, Tel-Aviv bulizik, addig Haifa dolgozik. Itt létesült az ország első felsőfokú oktatási intézménye, vallási sokszínűsége pedig páratlan a térségben: zsidók, keresztények és muzulmánok békésen élnek együtt, sőt, még egy központ is szolgálja egymás jobb megismerését. A Bahái-kertet pedig a világ legszebb kertjei közé sorolják – méltán!
Názáret az angyali üdvözlet városa, a legnagyobb arab város: 60 százalékban muzulmánok, 40 százalékban keresztények lakják, több mint 70 ezren. Legfontosabb látványossága az Angyali üdvözlet bazilika, amely 1967-ben épült Szűz Mária feltételezett házára. Moldován István (mozaikos) magyar Mária-ábrázolásánál ezúttal is elidőztünk, és közben Mária szerepén elmélkedtünk, ki-ki akár csendben, magában is… És egy következtetés féle: mindenki úgy tud vele azonosulni, ahogyan önmagát ismeri.
Kapernaumból Caesarea Filippibe
Valamit elengedni és cserébe lényegesebbet kapni; belekóstolni a tanítványi szerepkörbe; zarándokolni kívül és belül: szentföldi utunk harmadik napja ezért volt hasznos és elgondolkodtató. A jelenlétünk is kezdett egyre intenzívebbé válni, miközben Attilával, Viktorral és még 56 másik emberrel együtt haladtunk. Legszívesebben már most a (nap és a beszámoló) végére ugranék, egészen Caesarea Filippibe/Baniasba, ahová egykor Jézussal együtt Kapernaumból zarándokoltak a tanítványok... De Izraelben sem eszik olyan forrón a kását, úgyhogy haladjunk csak szépen sorban, picit az előzményekre is figyelve!
A hagyomány szerint Jézus 30 éves korában kezdte meg nyilvános működését – Keresztelő Jánossal való találkozása volt mindennek az origója –, egyúttal pedig magára vette a megtisztulás és a megtérés lehetőségét. Csoportunk reggel a keresztelés „alternatív” helyszínén kezdte a napot: ez Jardenit, a Jordán „kifolyása” a Galileai-tenger déli részén, másnap pedig következett déli irányba a Jordán, amely a Holt-tengerbe ömlik. Ahogy haladtunk tovább, jobbról havas hegycsúcs köszöntött ránk a Hermon-hegyről, a magaslaton 90 centis hó is volt; ott akár már sízni is lehetne, miközben például Eilat kikötővárosban csobbanni tudtunk volna a Vörös-tengerben. Egyelőre viszont maradjunk a Galileai-tenger (Genezáreti-tó/Kineret-tó/Tibériás tava) vidékén: egyrészt azért, mert egy darabig még körülötte forgolódunk, másrészt, mert ide kapcsolódik Jézus tevékenységének mintegy 70-75 százaléka.
A Boldogmondások temploma 1938-ban épült, Antonio Barluzzi tervezte, rá úgy is hivatkoznak, mint a Szentföld építészére. A Hegyi beszéd helye: pontosabban az a pillanat kapcsolódik a helyszínhez, amikor Jézus úgyszólván a nagyközönség elé tárja tanításának alapjait. Énekelni támadt volna kedvem, miközben az oltár felé tartottunk: „Ott fenn a hegyen van az a hely, / ahol a szív békére lel...” A lelki béke megtalálására sokan vágyunk. Megerősödött bennem a hit, hogy zarándoklatunk végén minél többen úgy térünk majd haza, hogy az év más időszakaiban is lesz miből építkeznünk.
Tabgha a csodálatos kenyér- és halszaporítás helye, ahol egy bencés templomot találtunk, amit a nyolcvanas években bizánci kori alapokra építettek, az oltár pedig már-már összefonódott a sziklával, ahova Jézus a hagyomány szerint letette az eledeleket. Otthonos templom, az ember lelke jól érzi magát benne. Átsétáltunk a Péter primátusa templomhoz is, amelyet ferencesek működtetnek. A hagyomány szerint ez azt a helyet jelöli, ahol Jézus a feltámadása után Péterre bízta az egyház vezetését: „Legeltesd juhaimat!” Attila gondolatmenetéhez csatlakozva: Isten nem nyugszik bele abba, hogy visszakerültem az „eredeti” állapotomba, amit a bizonytalanság és a tanácstalanság jellemez; és nem megszégyeníti az embert, a kétkedőt, a reményvesztettet, hanem éppen ellenkezőleg: megajándékozza őt, mint egykor Pétert. S én miként kapcsolódhatok? Például úgy, hogy legközelebb nem olvasom a másik ember fejére a hibáját, a „simonságát”, hanem megtisztelem őt egy szívből jövő gesztussal.
Amennyiben már kellőképpen felvérteztük magunkat, irány Kapernaum, Jézus galileai működésének központja, amely már-már a „saját városává” vált: itt tanított a zsinagógában, és számos csodát is tett. Innen vezetett az útjuk Caesarea Filippibe, a tóparti, zsidó környezetből a pogány, Hermon-hegy alatti vidékre. Ez akár a modernkori gyalogos zarándoklatok alapja is lehet, a maga megannyi megpróbáltatásával együtt: két napi járóföld nehezített terepen, hőségben, testet-lelket próbáló útszakaszon. A kérdés pedig Péterhez és hozzám: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” És a legfontosabb: te kinek tartod az Emberfiát?
Egy pillanatra hadd kapcsoljak most vissza azokhoz az élményekhez, benyomásokhoz, amelyeket 2022 szeptemberében megtapasztaltam ugyanitt, miután a fenti mondatok elhangzottak: „Miközben szirtiborz-sereg ugrál fölöttünk, elcsendesedés, majd a legfontosabb: villanásszerű istenélmény, de ezt már nem lehet szavakba önteni. Csak megkeresni, s ha az ember visszazuhan párszor, sokszor, az sem kudarc, legalább van mihez visszavágyni.”
Volt, amihez visszavágyni azóta is, és lám, most ismét részem lehet valami hasonlóban, villanásszerű istenélményben – úgy is, hogy a környezet, amelyet azóta is őrzök az emlékezetemben, valahogy egészen más, mint amilyennek ezúttal láttam. Akkor kevés víz volt a patakban, de nagyon zöld volt fölöttünk minden, és a gazdag lombkorona szirtiborz-seregek számára nyújtott menedéket, alapot a játékhoz. Most meg valósággal ömlött a víz, de közben ott fenn olyan kopár volt minden... És hopp, a felismerés: vajon ez is nem egy sablonra emlékeztet, amelyhez ragaszkodom (fölöslegesen)?
Nehéz ezek után bármit írni, legyen elég a fohász, amelyet ezúttal magunkkal hoztunk Caesarea Filippiből: „Uram, segíts nekünk, kereső embereknek, hogy legyenek ilyen villanásszerű – rövid ideig tartó, de alkalmanként visszatérő – istenélményeink! (...) Emelj fel abba a magasságba, ahol a lelkünk nyitottá válhat, és ahol közelebb kerülhetünk hozzád!”
Fenn a Maszadán
Nyár van a Maszadán, gyertek ti is! Fürdeni csak gondolatban (vagy a boldogságban) fogunk, és jó, ha tudjátok, hogy egy ideje már bezárt a fridzsidárium is... Sebaj, mert megállunk majd valamelyik magasabb ponton, akár egy több mint kétezer éves palota romjainál, onnan nézünk szerteszét! Fényképezkedünk kedvünkre, magunkba szívjuk a jótékony D-vitamint, és élvezzük, hogy miénk a világ. Annyi dolgunk lesz csupán, hogy figyelünk Attilára és Viktorra: ők sok mindent tudnak Nagy Heródes király megvalósításairól, meg persze a Maszadáról is, élmény lesz őket hallgatni!
Ami elválaszt és ami összehoz; határok és egymás felé nyújtott kezek; vágyakozás a kapcsolódás iránt és a megértésre – így néz ki ez a nap címszavakban. Egyik impulzus a másikat éri, dúskálunk látványban, megtapasztalásokban és információkban egyaránt. Estére kissé olyanok vagyunk, mint a datolya, amelyet többfelé termesztenek a környéken; ne tessenek szó szerint érteni, de olyan volt ez a nap, mint maga a gyümölcs: „a lábunk a vízben, a fejünk meg a tűzben”…
Szálláshelyünknek, a kényelmes kibucnak és Galilea vidékének búcsút intve a Júdeai-sivatag felé vettük utunkat. Egy darabig az út két oldalán elénk táruló környezetet figyeltem, hasonlítgattam egyiket a másikhoz; balról a sok zöldre meg a hosszan sorjázó pálmafákra csodálkoztam rá, jobbról meg arra, hogy hovatovább kopárabb lesz minden, köves, sziklás, szürke... Egyik oldalon a tavasz virulása kápráztatott el, a másikon meg mintha már lecsengett volna a nyár, leégetve mindent, ami az útjába került. Viktor azt mondta, mostanság szebb a sivatag, és közben lelkesen magyarázta tovább a térség működését. Arthur Koestler, Hans Habe és Ari Shavit nevét említette – akit érdekel Izrael 20. századi történelme, vegye kézbe bátran a köteteiket!
Következő megállónk a Jordán volt, a keresztelés helye a Holt-tenger északi részén, Izrael és Jordánia határán. A hagyomány szerint itt keltek át az izraeliták Kánaán földjére, és Jézus itt találkozott Keresztelő Jánossal. Barna, zavaros a Jordán vize, a ruha pedig, amelyet alámerülésre terveztek, átlátszó lesz, ha víz éri. Néhányan közülünk is bemerészkedtek a folyóba, mások csak vágyakoztak, volt, aki Keresztelő János személy(iség)éhez próbált közelebb kerülni. Ki is ez az ember, aki összegubancolódott hajjal és fekete szakállal jelenik meg az emlékezetemben, aki sáskán és erdei mézen élt, meg teveszőr-ruhát viselt? Nem kérdés, hogy találkoznék-e vele, de vajon az én lelkemre hogyan tudna hatni, megérinteni, elgondolkodtatni? Nem ő az, akit vártunk, ez is igaz, de mégiscsak ő az, aki megteremti a kapcsolatot, hogy aztán rá tudjuk bízni magunkat arra, aki jönni fog.
A víz után jöjjön egy kis tűz: a Maszada Izrael egyik leglátogatottabb és leglátványosabb történelmi helyszíne, amely a Júdeai-sivatag keleti szélén fekszik. Jól megfér itt a Tosca, a Carmina Burana, David Guetta és Jean-Michel Jarre is, meg persze Nagy Heródes király szellemisége, aki 9 év alatt erődítménnyé, palotakomplexummá varázsolta a hegyet. Most kivételesen nem volt annyira szigorú, mint legutóbb, amikor 40 fok körüli hőmérsékletekkel „nyűgözött le” bennünket: hagyta, hogy kellemes nyárban szemléljük a megvalósításait. Az egykori paloták, ciszternák, épületek és raktárak maradványai, romjai között sétálgatva az emberi lelkületet kémleltem: mitől függ, hogy valaki egy idő után a kegyetlenségben leli örömét? És vajon 2000 év után változott-e bármi ezen a téren?
Jerikó után, Jeruzsálemen át érkeztünk meg estére Betlehembe, amelyet „az örök karácsonyok fővárosának” is nevezhet, aki szeretné... Egy pillanatra magunkat a szent család helyébe képzeltük, akiket egykor nem engedtek be a szálláson, de aztán a negyedik bejáraton mégiscsak be tudtunk menni a városba. Ciszjordánia, palesztin terület, ez már egy kicsit más világ, és holnap még közelebb merészkedünk hozzá!
Betlehembe kéne menni…
A jézusi történet ezen a napon Nagy Heródes tetteivel találkozott, és miközben nőtt a megtett lépések száma, a zarándokok lelkében is jótékony folyamatok játszódtak le. Betlehemben, a Születés templomában kezdtük a napot, majd Jeruzsálemben, az Olajfák hegyén zártuk, megannyi élménnyel gazdagodva; délután pedig Heródes király újabb remekművénél is elidőztünk. Nem, (szerencsére) nem tért vissza az öreg, nem is tudom, hogy sírnánk-e vagy elégedetten tapsolnánk neki... Közben egy harmadik fő művét is szemügyre vehettük: a Heródiumot (Herodion), az egyetlen építményt, amely a nevét viseli.
Betlehemben kicsinyke bejáraton meg egy 800 éves faajtón át léptünk a Születés templomába, de Attilát idézve, Isten színe elé nem is lehet emelt fővel és hetykén járulni. Vegyünk hát le minden terhet és fölöslegességet, hogy aztán tisztán tudjunk megállni előtte! Izrael legősibb templomában jártunk, amely világszerte is a legrégebben működő templomok egyike, a 6. századból való. Hidegrázós: 2023 előtt 4-6 órákat is várakoztak a csoportok, hogy a vezetőjükkel együtt le tudjanak menni a barlanghoz, mi ehhez képest szinte egyedül voltunk a templomban. Nem volt várakozás, lehetett haladni, a figyelmünket sem vette el mindenféle külső dolog. Nagy Konstantin édesanyjának, a 3-4. században élt Szent Ilonának a neve is szóba került: ő volt az, aki a hagyomány szerint megtalálta Jézus keresztjét, és jelentős szerepet játszott a szentföldi zarándokhelyek kialakításában. A Születés temploma hozzá (is) kapcsolódik, a restaurálások során például megtalálták az eredeti mozaikpadlót, nemrég pedig szép mozaikképek kerültek elő a 6. századból. Irány a barlang, ahol a hagyomány szerint Jézus megszületett: ezt jelképezi az altemplomban a 14 ágú csillag, pár lépéssel odébb meg az a hely, ahol a hagyomány szerint a jászol állt. Ha már erre jártunk, bementünk a Szent Katalin tiszteletére épített katolikus templomba is: 19. századi modern klasszicista épület, amelyet még Ferenc József is megfinanszírozott, és ahonnan a szentesti éjféli miséket is közvetítik a tévében. Még egy gondolat Attilától: Isten nem töri ránk az ajtót, amikor a világba jön, és nem tukmálja rá magát az emberre. Hanem megszületik az ember életterének közvetlen közelében, hogy, „ha majd egyszer benyitok hozzá, akkor elérhető legyen számomra”. Ha nyitva a lelkem, akkor igenis rá fogok csodálkozni: „milyen jó, hogy itt van közel ez az alázatos, szolgálatkész Isten, aki szelíden érkezik meg; aki elérhető, és akitől nem kell félni, hanem együtt mehetünk tovább az úton...”
Ami a mostani zarándoklatunkat illeti – a csoporttal, amely továbbra is 58 tagot számlál, és láthatóan mindenki jól érzi magát –, még egy darabig a születés mozzanata körül forgolódtunk. Előbb a Pásztorok mezején, majd Heródiumban, egymáshoz viszonylag közeli, de egészen más jellegű és jelenű helyszíneken (és a történet szempontjából mindkettő nagyon fontos). Betlehem szomszédságában, közvetlenül keletre fekszik egy másik palesztin kisváros, Béjt Száhúr (Beit Sahour), amely a keresztény hagyományban a Pásztorok mezejeként ismert: itt adták hírül az angyalok Jézus születését. A templomot Antonio Barluzzi tervezte az ’50-es években, régi idők szent helyeinek romjaira. Ez tehát az egyik helyszínünk, a másik pedig Heródium, a palotaerőd, Nagy Heródes remekműve az izraeli sivatagban, a Holt-tenger és Jordánia ölelésében.
A történet Heródes uralkodásának elején kezdődött, amikor igyekezett megszilárdítani a hatalmát Júdeában. Ide vonult el, amikor a vallásos ünnepek idején tolongtak az emberek Jeruzsálemben, ő pedig nem nagyon szerette a zsúfoltságot; kiült a dombtetőre, onnan nézett szerteszét, és azon „szórakozott”, hogy magasabban van az isteneknél. Húsz évvel ezelőtt gyakorlatilag még csak egy domb volt itt, semmi különös, ma pedig már a múlt egy fontos szelete, Heródes sokat keresett sírhelye – köszönet ezért Ehud Netzer professzornak, a kiváló régésznek, áldassék az emléke!
Mi a kapcsolat a Pásztorok mezeje és Heródium között? A válasz Nagy Heródes személye, aki zseniális uralkodó, remek gazdasági szakember, kiváló építész, katona és jól felkészült diplomata volt, de... És itt jön az a rész, amellyel igazán beírta magát a vallásos emlékezetbe: borzalmas gyermekgyilkosságot követett el, nem sokkal azután, hogy kedélyesen elbeszélgetett a napkeleti bölcsekkel; ez utóbbi pedig, a különböző kutatások és feltételezések szerint éppen Heródiumban történt. A bölcsek, mint tudjuk, nem tértek vissza Heródeshez, és itt jön egy kérdés a mából: (vezetőként) meglátom-e, megérzem-e azt a másik utat, amit Isten megnyit számomra, hogy ne szakadjak el tőle?
Húsvéti hangulatban, Jeruzsálemben
Van egy katolikus ifjúsági ének, az egyik kedvencem: „Isten szeret bennünket, más így nem is szerethet, / mint a csillagfény az éjszakában, vezet bennünket. / Hogyha esszük kenyerét, nekünk adja szentlelkét, / Isten barátságát, Isten életét. // Ez a testem, ebből egyetek, ez a vérem, ebből igyatok. / Bennem él az élet s minden szeretet. / Zárd most szent szívedbe, Urunk, népedet!” Ez járt a fejemben, miközben ott üldögéltünk Jeruzsálemben, a Sírkertben, és a tizenkét tanítvány mellé mi is odaszegődtünk, Jézus köré. A helyet, ahol mi magunk is leülhettünk az úrvacsora asztalához, egy brit alapítvány működteti 1894 óta, és kicsiben olyan, mint a Via Dolorosa az óvárosban.
Miután az elmúlt napokban megtapasztaltuk a zarándoklat jó élményét, most a kenyértörésben lehettünk egyek. Az ember fogja a kenyeret, tör belőle egy darabot, elfogyasztja, és a többit átnyújtja a mellette lévőnek, majd hasonlóképpen a borral is. Kifelé menet öleléseket láttam és könnyes szemeket – jó volt nekünk ott lenni! Hadd idézzem Attilát, aki rendkívülinek nevezte Jézus gesztusát: leült a 12-vel (meg ezúttal az 58-cal is), azzal is, aki elárulja – és voltaképpen miért? Mert az ő szempontjai szerint nincs bennü(n)k kivetnivaló. Az ő szemszögéből nem a méltánytalanságunk a lényeges, hanem az embert nézi, akinek szüksége van a vele való szövetségre, a megtartásra, a segítségnyújtásra. Elfogadom és továbbadom – ezt is vigyük magunkkal a Szentföldről!
Az utolsó vacsora története nagycsütörtökhöz kapcsolódik, akárcsak egy következő kép az Olajfák hegyének lábától, a Gecsemáné-kertből: itt már az imádkozó Jézust látjuk, álomba szenderült tanítványai közelségében. „Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd”, mondja. A Nemzetek temploma, amelyet 16 nemzet, köztük Magyarország adományából építettek az első világháború után, ezekre a pillanatokra is emlékezteti a Jeruzsálemben járó zarándokot. Antonio Barluzzi tervezte ezt is, ahogy sok más templomot a környéken, egyik különlegessége pedig, hogy az ablakokat áttetsző alabástrom borítja, így mondhatni örök félhomály uralkodik benne. Érdemes elidőzni az olajfák előtt is, ha már a hegy is ezekről kapta a nevét: a Gecsemáné-kertben több fa 100, akár 1500 éves is. Leó pápa egyelőre még nem járt itt, de a 20. század második felének katolikus egyházfői igen, sőt, fát is ültettek a kertben; legutóbb, 2014 májusában Ferenc pápa, aki egyébként többször hangsúlyozta a béke és a vallások közötti párbeszéd fontosságát az olajfa kapcsán.
Aztán a Via Dolorosán haladva a húsvéti szent három nap eseményeit is megtapasztalhatjuk, egészen a feltámadásig. Már másodjára jártam Izraelben, és szeretem ezt a kontrasztot, ami ezen a helyen megteremtődhet a különböző világok között. Amit magammal hozok, és amit itt látok; amit óhajtok, és amit lelki útravalóként kaphatok; aki vagyok, és aki lehetek általa... Egykori templomi keresztutak emlékét idéztem be az Oroszlános kapun, amikor nagyböjti időben stációtól stációig haladtunk, Jézus szenvedéstörténetére emlékezve. „Imádunk téged, Krisztus és áldunk téged! / Mert te a szent kereszted által megváltottad a világot...” Az állomások még egyeznek is, a hangulat viszont egészen más volt, a felemelő és a magasztos helyett zajos és nyüzsgéssel teli, kiabálós, kirakodóvásár jellegű. Egymást érték az árusok, akik a portékáikat korántsem rejtették véka alá: ékszert és sálat, hűtőmágnest és kőzetet, szandált, bőröndöt és plüsstevét, meg „Veronika kendőjét”, „Mária könnycseppjét”, a gránátalma levét... Csak most, csak neked, csakis a legjobb áron!
Két kedves barátunk, Attila és Viktor közben helyek és gondolatok irányába kalauzolt bennünket: mutatták, mondták, tereltek bennünket, pallérozták az elmét és a lelket egyaránt. Lementünk a Jézus korabeli járószintre is, körülbelül 10 méterre a föld alá, valószínűleg oda, ahol a hagyomány szerint Pilátus elítélte Jézust, és ahol a katonák megkoronázták – és tette ezt a zsidó vezetők nyomására, lázadástól tartva, még úgy is, hogy meg volt győződve az ártatlanságáról. Ha ma én lennék az az egyházi ember, aki kiállhatna Jézus mellett, akkor mit tennék? Mi lenne számomra a döntő: a keretekhez való alkalmazkodás, vagy a megújulás, az Isten felé fordulás?
Jótékony terelgetéssel és ráérzéssel (pláne, ha még ideje is van, mint a tenger) az ember sok mindent megérthet a szenvedéstörténet stációi között haladva, akkor talán nem vonják el annyira a figyelmét a külsőségek... Hanem most ugorjunk egy nagyot, egészen a Szent Sír-bazilikához! Ez a kereszténység legszentebb helye, amely a hagyomány szerint Jézus keresztre feszítésének, sírjának és feltámadásának helyén áll. A 4. század óta zarándokhely – azóta, hogy Szent Ilona megtalálta Jézus keresztjét, és a kezdeményezésére már 332-re megépült az első templom –, napjainkban pedig hat felekezet osztozik rajta: a görögkeletiek, a katolikusok, az örmények, a koptok, az etiópok és a szírek. A ferenceseknél például Jézus keresztre feszítésén elmélkedtünk, továbbhaladva pedig egyszer csak két nyitott és két zárt falnál találtuk magunkat, ezek jelzik az állítólagos temetkezési helyet. De mentünk is tovább, irány Szent Ilona kápolnája, és a sok információ és látnivaló közepette még egy érdekesség: amióta Putyin hatalmon van, az oroszok is megszereztek egy kisebb részt a Szent Sír-bazilikából, ők Jézus börtönét „teszik” ide.
A templom kijáratánál, jó magasan a status quo létrájára figyeltünk, amely 1853 óta ott áll; eddig kétszer cserélték ki, kétszer pedig ellopták. A béke jelképe ez, vagy inkább a keresztény széthúzásé?
Utolsó vacsora terme, Siratófal, búcsú
Elbúcsúztunk Betlehemtől, a születés városától, amelyre csütörtök óta úgy gondoltunk, mint a második otthonunkra: ahova jó volt megérkezni a nap végén, és ahonnan minden reggel kíváncsian, nyitottan indultunk útnak. Egymástól is elköszöntünk egy időre, hogy aztán legközelebb kedves ismerősként üdvözölhessük a másikat, ha valahol ismét találkozunk. Jó érzéssel töltött el, hogy néhányan máris újabb közös programokban reménykedtek, pedig korábban nem is ismerték egymást. De most összehozta őket valami: talán egy kedélyes beszélgetés, mert a lelkükben megmozdult valami, mert ugyanabba a szobába kerültek, mert megvolt a szükséges idő, a közös hullámhossz, mert jó volt (nekünk) itt lenni...
Szép élményekben volt részünk az elmúlt hét nap alatt, mozgalmas volt és tartalmas, és közben mintha csak most kezdődne a java... Egyrészt a Templom-hegyre vezető utunk tette fel a koronát közös történetünkre, de mégsem ezzel kezdeném zarándoknaplónk utolsó fejezetét, hanem egy lélekben nagyon gazdag pillanattal, amely tényleg egy újabb kezdet felé mutathat. A Sion-hegyen, az Utolsó vacsora termében a Szentlélek eljövetelére figyeltünk. A hagyomány szerint (az első pünkösdkor) itt gyűltek össze az apostolok, „ugyanazon a helyen, az emeleti teremben”, éppen ott, ahol nagycsütörtökön asztalhoz ültek – az Apostolok cselekedeteiből idézve: „egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.” Utazásunk vége felé közeledve bennünk is felmerülhet a kérdés: mi 58-an mit viszünk magunkkal abból, amiben részünk volt az elmúlt napokban? Mi kell ahhoz, hogy ne csupán egy emlékezetes utazásként tekintsünk vissza, hanem hitelesen menjünk tovább? Attila segített: a Szentlélek ereje adja meg azt a belső energiát, ami által nemcsak a szám nyílik meg, hanem a kezem is elindul a másik ember felé. Imádkozzak azért, hogy ami jólesett, megérintett, felkavart vagy felbosszantott, ne maradjon meg a puszta emlékek szintjén, hanem jöjjön létre az az isteni erőforrás, ami által ki tudom vinni a világba is – hogy kinek-kinek egyenként is legyen lehetősége jobbá tenni saját életét és a szűkebb-tágabb környezetét. Egy simogatásban, a kenyértörésben, a csendes hallgatásban, az őszinte részvétben.
Álljunk meg Jeruzsálem óvárosában, a Siratófalnál is, amely a Nagy Heródes által kibővített második templom nyugati támfala! Ez a zsidóság legszentebb imádkozási helye, utalva a templom pusztulására és a megváltás reményére egyaránt. Délelőtt érkeztünk meg ide, még nem voltak sokan, de mégis sokfélék. Különleges és mégis hétköznapi, amiben ezek a férfiak részt szoktak venni. Mindannyian imádkoznak, Tórát olvasnak, fiatalok és idősek, helybeliek és vendégek, fehérek és feketék, ülnek vagy állnak, tfilinnel (a fejükön apró fekete dobozzal, a karjukon meg imaszíjjal) vagy anélkül, de mindenkin kipa. Hajlongás közben – főleg, ha ehhez némi mormolás is társul – az ember kizárja a körülötte lévő világot, és csak a legfontosabbra figyel: minden porcikájával tiszteli az istenét.
Sok mindent láttunk, hallottunk még zarándoklatunk hetedik napján, így a Templom-hegyen – a judaizmus, a kereszténység és az iszlám fontos helyén –, valamint a Jeruzsálemtől délnyugatra, ma a város határain belül lévő Ein Keremben, Keresztelő János születési helyén is. Itt is megérthet még az ember fontos dolgokat, de ezúttal továbbmennék: az 1953-ban alapított Yad Vashem Múzeumig. Azért, hogy a múlt borzalmai ne ismétlődjenek meg soha többé, hogy minél több jótékony érzékenyítésben legyen része a 21. század emberének – ezért van ez a helyszín. Facsarodjon meg a lelke, miközben felfedezi magának a helyet, sírjon és egy darabig ne tudja abbahagyni! A zsidó népirtáson, a holokauszt borzalmain gondolkodva pedig ne feledje egy percre se: előbb-utóbb sajnos mindenkire sor kerülhet, főleg most, amikor a világ fölöttébb ingatag lábakon áll. Elég egy rossz döntés, amelyet egy elborult elme meghoz, és lám... „Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!”
A neves német lutheránus lelkész, Martin Niemöller mondatai jussanak eszünkbe még sokszor, mindenféle helyzetekben: „Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
