Fennállásának huszadik évfordulóját ünnepli az Arcadia vonósnégyes

– Térjünk vissza húsz évvel ezelőttre, az Arcadia vonósnégyes megalakulásának időszakára. Úgy emlékszem, az együttes tagjai még zeneakadémiai hallgatók voltak, és azért hozták létre a vonósnégyest, hogy részt vegyenek a Mozart Fesztivál keretében megrendezett kamarazene-versenyen.

– Zeneakadémiai hallgatók voltunk és az ötlet Nicușor Silaghi hegedűművésztől jött, aki nagy potenciált látott bennünk. A vele történő beszélgetés után már közeledett a versenyre való beiratkozás határideje. Nem hiszem, hogy akkor nagy távlatokban gondolkodtunk. Csak azt akartuk, hogy jól játsszunk, és jöjjünk rá, létezik-e közöttünk az a „kémia”, ami nélkül egy vonósnégyes nem tud működni. A verseny után azt éreztük, ez nem csak egy alaklomra szólt, és érdemes az együtt muzsikálást folytatni.

– Miért választották az Arcadia elnevezést?

– Az akkori barátnőm javasolta az Arcadia nevet. Szükségünk volt egy olyan elnevezésre, ami jól hangzik a színpadon, a versenyeken. Ez azért tetszett meg, mivel jól hangzott, az egyensúly és az összhang idilli helyszínére utalt. Tehát nem valamiféle előre elgondolt döntés, marketingfogás volt, ahogy ma mondanák. Fiatalok voltunk, és vonzott minket ez a költői kép. Idővel az elnevezés egyre inkább képviselt minket: olyan zenei térré vált, amelyet együtt építettünk fel szorgalmasan és fantáziával.

– Hogyan írná le akkori önmagukat? Mi jellemezte önöket akkor?

– Nagyon különbözőek voltunk és vagyunk ma is. Mindegyikünknek megvan a maga temperamentuma, a maga zeneértési és reagálási módja. Nagy lelkesedés, sok kíváncsiság, hatalmas munka- és áldozatvállalási kedv jellemzett. Valószínűleg radikálisabbak voltunk a mostani önmagunknál, türelmetlenebbek, de nagyon őszinték is. Közös hang megteremtésén fáradoztunk anélkül, hogy tudtuk volna, ez mennyi időt és türelmet igényel.

– Mit éreztek akkor, amikor megnyerték a Mozart Fesztivál keretében a versenyt? Mire emlékeznek? Milyen ötleteik voltak a vonósnégyessel kapcsolatosan? 

– A versenyen elért győzelem elsősorban bátorságot és önbizalmat adott. Számunkra fontos visszaigazolás volt, mivel a pálya elején voltunk. Arra emlékszem, hogy nagyon örültünk, ugyanakkor felmerült a kérdés, hogy ha ezt elértük, nem kellene-e még komolyabban foglalkozni az együtt muzsikálással. Azt hiszem, akkor változott meg az a mód, ahogyan a vonósnégyesünkre tekintettünk. Már nem arról volt szó, hogy felkészülünk egy-egy versenyre, hanem a formáció önálló projektté vált. Folytatni akartuk a kamarazenélést, repertoárt akartunk elsajátítani, kurzusokra akartunk menni, hogy lássuk, hova visz még el minket ez az együttes. A kolozsvári versenyt követő rövid időn belül a Bukaresti Román Kulturális Intézet szervezett meghallgatást, hogy a legjobb együttes a Belcea-vonósnégyes támogatását élvezze. A Belcea-vonósnégyesre akkor úgy tekintettek, mint a világ egyik legértékesebb együttesére. Persze, részt vettünk, és sikerült. Így kezdődött a pálya. Számunkra ez rendkívüli esély volt.

– Még ki járult hozzá a vonósnégyes megalakulásához vagy népszerűsítéséhez? 

– A kolozsvári közeg nagyon sokat számított. A Mozart Fesztivál, a Mozart Társaság és a zeneakadémia együtt olyan kontextust teremtett, amelyben a kamarazenét nagyon komolyan vették. Nem kívánok senkit sem kiemelni, hiszen többen álltak mellénk.

– Mi történt a versenyen aratott győzelem után? 

– Nehéz, de szép időszak következett. Mindannyian tanultunk, vizsgákra készültünk, terveink voltak, ám a vonósnégyessel való munka egyre több időt vett igénybe. Egyre többet gyakoroltunk, előadásokon, versenyeken és fesztiválokon vettünk részt. Nem volt könnyű az egyeztetés. De pontosan a ránk nehezedő nyomás mutatta meg, hogy tényleg akarjuk-e a folytatást. És a válasz nagyon világos volt: igen, akarjuk. Még az sem tántorított el, hogy közben elhelyezkedtünk a kolozsvári filharmóniánál. A legfontosabb versenyeket akkor nyertük meg, amikor már dolgoztunk.   

– Fel lehet-e osztani szakaszokra az elmúlt húsz évet?

– Visszatekintve elkülönítenék néhány szakaszt. Az első a megalakulás szakasza volt, amikor megtanultuk, mit jelent a vonósnégyes: sok próba, előadások, az első fellépések és versenyek. Utána jöttek a fontosabb koncertek, külföldi meghívások és a díjak, amelyek által láthatóvá váltunk. Ezt követte az érettség korszaka, amikor már nem bizonyítani akartunk, hanem lemezfelvételt készíteni, komoly projekteket véghez vinni. Az utolsó éveket pedig a konszolidációs időszaknak tekintem, amikor át akarjuk adni a tudásunkat, beleértve a mesterkurzusokat és a fiatal zenészekkel való munkát is. 

– Van-e a vonósnégyesnek egyfajta naplója, ahova beírták a koncertjeiket, eltették az együttesről írt cikkeket? 

– Nem mondhatnám azt, hogy van a klasszikus értelemben vett naplónk. De van archívumunk műsorfüzetekkel, fényképekkel, újságcikkekkel, plakátokkal, levelezéssel. Amikor a munka teljében vagy, nem mindig gondolsz arra, hogy mindent dokumentálni kell. Csak később jön rá az ember, hogy ez fontos. Ugyanis ezek a „nyomok” a megtett út tanúságtételei, amelyek nemcsak a fontosabb eseményeket rögzítik, hanem a részleteket is.

– Az évek során több zenetörténeti korszak szerzőitől játszottak. Hogyan alakult ki a repertoár, és most hány művet számlál? 

– A repertoárunk fokozatosan alakult. Kezdetben azokat a műveket tanultuk meg, amelyekre a versenyek, előadások és vizsgák miatt volt szükség. Később olyan műveket választottunk, amelyeket nemcsak szakmailag, hanem művészi szempontból is fontosnak tartottunk. A vonósnégyes tevékenysége a repertoárjától is függ. Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Bartók, Janáček, Sosztakovics, Weinberg, illetve a többi zeneszerző is sajátos világgal rendelkezik. De a „legegészségesebb” a nagy klasszikus zeneszerzők műveinek tanulmányozása. A zenei stílusra, retorikára, építkezésre, intonációra, a művel való kapcsolatteremtésre vonatkozó fogalmakat a klasszikusoknál találjuk meg a lehető legtisztább formában, és az ilyen művek előadása nagyon nehéz, főleg a kamarazene nyelvezetének megértésekor. Nem tudnám pontosan megmondani, hány mű van a repertoárunkon. Lehet, elérte a százat, ha az évek során eljátszott műveket mind ideszámoljuk.

– Elmesélne néhány emléket, amelyekre szívesen gondol vissza? 

– Természetesen sok emlékünk van. Eszembe jutnak az első fontos koncertjeink, amikor éreztük, hogy a közönség velünk együtt lélegzik, de a még emberibb helyzetek: a hosszú utazások, a színpadra lépés előtti izgalmak, a kevésbé ismert termekben való próbák, a koncerteket követő hosszas beszélgetések. A turnék világa külön világ. Állandóan úton vagy, néha elfáradsz, de ha a koncert sikeres lesz, akkor minden értelmet nyer.

– Az utóbbi években mesterkurzust is tartottak fiatal zenészeknek. Hogyan jutottak erre a nemes elhatározásra? 

– A mesterkurzusok gondolata magától adódott. Nekünk szerencsénk volt, hogy olyan tanárokkal és zenészekkel találkoztunk, akik rengeteget segítettek. Adott ponton pedig szükségét érzed annak, hogy továbbadjál abból, amit kaptál. A fiatalokkal való munka azért fontos számunkra, mivel a kamarazenét a diák-tanár közötti közvetlen kapcsolat, a próbák, a beszélgetések és a saját példák által lehet elsajátítani. 2026-ban szerveztük meg a hatodik Arcadia Chamber Music Classes mesterkurzust, amelynek már nemzetközi híre is van. Számunkra a teljesség érzetét kelti, hogy mi is hozzájárulhatunk a jövő muzsikusnemzedékének kialakításához. A húszéves tevékenységünk során e téren is továbblépünk: kétéves mentorálást ajánlunk fel annak a vonósnégyesnek, amelyet majd a zeneakadémián december 12-én megszervezett meghallgatás során választunk ki.   

 – Szakmailag és érzelmi szempontból mit adtak önöknek ezek a mesterkurzusok? 

– Érzelmileg nagyon sok örömet. Nagyon jó látni, amint az egyetemi hallgató vagy a fiatalokból álló együttes megtanul másképp értelmezni egy zenei frázist, zenei tempót, magát az együtt muzsikálást. Amikor zenét oktatsz, azt meg kell magyarázni, meg kell találni a megfelelő szavakat. Az oktató maga is tanul. A fiatalokkal való munka során akár a saját kérdéseidet is újra felfedezed.

– Hogyan tudták megtalálni a közös hangot a mai fiatalokkal, akik mások, mint az önök nemzedéke?

– Mindegyik nemzedék más, mint az előző. A mai egyetemi hallgatók másként jutnak az információkhoz, mások a reflexeik, az életritmusaik. De a lényeges dolgok ugyanazok: a vágy, hogy jól zenélj, az izgalom, a bátorítás és követelménytámasztás szükségessége. A közös nevező az, hogy komolyan vesszük őket. Nem segít a fiatalnak, ha azt mondod, „a mi időnkben más volt”. Sokkal jobb, ha rámutatsz arra, hogy a művészi szabadság a munkában, a fegyelemben és a valós meghallgatásban rejlik.   

– Melyek a jövőbeli terveik? 

– A kvartett jelenleg új lemezfelvételre készül, ami egyaránt fontos nekünk és annak, amit magunk után hagyunk. Jövő évtől kezdődően két lemez kiadására készülünk, amelyeken egyrészt Enescu vonósnégyesei lesznek hallhatóak, másrészt pedig triók és duók. Nagy vonalakban folytatjuk a tevékenységeket a koncertekkel, lemezfelvételekkel és a fiatal zenészekkel. A kvartett számára a jövő azt is jelenti, találjunk olyan zeneműveket, amelyek számunkra kihívást jelentenek, művészi szempontból legyünk naprakészek, és maradjon meg az együtt muzsikálás öröme.

– Mit javasol a fiatal zenészeknek? 

– Arra buzdítanám őket, hogy vegyék nagyon komolyan ezt a szakmát, de legyenek rugalmasak. A zenéhez vezető út nem mindig egyszerű és biztos. A stabil munkahelyek száma kevés, és a mai zenésznek több mindent kell tudnia: játsszon jól a hangszerén, csapatban is jól kell teljesítenie, kommunikálnia kell, esetleg projekteket létrehozni, oktatni, szervezni. Az alap azonban ugyanaz: a komoly gyakorlás, a kíváncsiság és a jellem. Aki jól fel van készülve, nyitott és kíváncsi, megtalálja az útját még akkor is, ha az nem pont olyan lesz, mint ahogyan azt elképzelte.

– Az Arcadia vonósnégyes koncertjei eseményszámba mennek Kolozsváron. Hogyan látja a kamarazene-koncertek jövőjét? 

– Hiszek abban, hogy a kamarazenének van jövője, de ehhez türelem kell. Kolozsváron már van ez iránt érdeklődő közönség. Más településeken függ az intézményektől, a zenei neveléstől és a zenei projektek folytonosságától. A kamarazenében van valami nagyon közvetlen: a közönség mondhatni „szűrő nélkül” látja és hallja a zenészek közötti párbeszédet. Ez a közelség ma előny is lehet. A közönségnek jól kigondolt programokra és sok következetességre van szüksége.   

– Hogyan sikerül helytállni a munkahelyükön, a vonósnégyes próbái során, a családban? 

– Sok szervezésre és nemritkán áldozatra is szükség van. A filharmónia zenekara, a vonósnégyes, a családi ügyek mind időt és energiát igényelnek. A vonósnégyes próbái mindig projektfüggőek voltak. Koncertek, versenyeken vagy lemezfelvételek előtt többet próbálunk. A legfontosabb a minőségi idő. A próba nemcsak azt jelenti, hogy lejátszod a hangjegyeket, hanem azt is, hogy hogyan hallgatod, reagálsz és lélegzel együtt egy-egy mű lejátszása során.