Van az utakon az a fajta autóvezető, aki úgy gondolja, hogy neki mindig, minden körülmények között elsőbbség jár. Igazán elmondhatom magamról, hogy türelmes és végtelenül udvarias sofőr vagyok, de mostanában egyre gyakrabban hoznak ki a béketűrésemből azok, akik másokat semmibe véve, az indexet csupán jelképes kelléknek tekintve nyomulnak be mások elé.
A másik nagy „kedvencem”, amikor egyesek úgy próbálnak megrövidíteni az autósort, hogy betérnek egy út menti benzinkútra, majd onnan megállás nélkül visszakérezkednek az útra, ezzel egyszerűen átugorva a sor egy részét. Azt hiszem, ezt nyugodtan nevezhetjük helyi specialitásnak, mert ilyesmi más országban aligha fordulhat elő.
Autóval érkező külföldi ismerőseim is mesélték már, hogy határvizsgálat nélkül is biztosan meg tudják állapítani, mikor érkeztek meg hazánkba: nálunk ugyanis a követési távolság szinte ismeretlen fogalom. Az autók egymás hátsójához tapadva követik egymást, ami nemcsak zavaró, hanem kifejezetten veszélyes is. Amint valaki kis levegőnyi helyet hagy az előtte haladó autó mögött, egy jól motivált sofőr máris befurakodik a „megüresedett” résbe. Így aztán az ember választhat: vagy ő is az előtte haladó autó hátsóját szinte folyamatosan kóstolgatva közlekedik, vagy alig halad, mert állandóan helyet kell adnia a betolakodóknak.
Szerencsére ez a hét autóvezetés szempontjából is sokkal nyugodtabban telt. Az iskolamentes hétnek köszönhetően én is inkább az otthoni teendőkkel foglalkoztam, és házi munkával pihentettem magam. Na, de mit is lehetne tenni egy borongós őszi napon, ablakpucolás és szobaátrendezés között, mint bekapcsolni a sütőt, s valami finoman illatozó finomságot alkotni.
Eredetileg gyorsabban elkészülő sütemény járt a fejemben, a lányom kitartó győzködésére végül fahéjas csiga sütésébe fogtunk neki. És milyen jól tette, hogy napokig unszolt! A tészta összeállítása ugyanis egyáltalán nem olyan nagy és időigényes mutatvány, a kelesztés pedig már magában a sütőedényben történik. Miután mindent előkészítettünk, nincs más dolgunk, mint visszatérni a többi teendőnkhöz, és hagyni, hogy a tészta szépen megkeljen. Amikor a duplájára nő, már mehet is a sütőbe.
A végeredmény? Az egész lakást betöltő, ellenállhatatlan fahéjas illat, és egy olyan sütemény, amelyből szinte lehetetlen csak egyet enni.
Hozzávalók:
A tésztához:
340 g liszt
50 g cukor
¼ kk. só
180 ml tej
40 g vaj
1 csomag porélesztő
1 nagy tojás
A töltelékhez:
40 g vaj
60 g barna cukor
1 ek. fahéj
A krémhez:
125 g maskarpone
20 g vaj
50 g porcukor
1 kk. vaníliakivonat
Elkészítés:
A lisztet összekeverem a cukorral és a sóval, majd félreteszem. A tejet és a vajat langyosra melegítem. Ha véletlenül túlságosan felforrósodna, megvárom, amíg visszahűl, hiszen a túl meleg folyadék gátolhatja a tészta kelését.
A vajas tejet a lisztes keverékhez és a felütött tojáshoz adom, majd spatulával összekeverem, végül kézzel alaposan összegyúrom. Ha a tészta túlságosan ragad, kevés lisztet adok még hozzá. Körülbelül öt percig gyúrom, amíg szépen összeáll. Ilyenkor még kissé ragacsos maradhat, de ez nem baj. Letakarom, s néhány percre félreteszem, amíg elkészítem a tölteléket.
Ez a művelet igazán egyszerű és gyors: a vajat megolvasztom, majd összekeverem a cukorral és a fahéjjal. Ha túl sűrűnek találom, néhány csepp napraforgóolajjal lazítom, hogy könnyebben el tudjam kenni a tésztán.
A tésztát lisztezett nyújtódeszkára teszem, s nagyjából félujjnyi vastagságú, téglalap alakúra nyújtom. Egyenletesen megkenem a fahéjas-vajas cukorral, majd szorosan feltekerem. A tekercsből négy-öt centiméteres darabokat vágok, amelyeket egy piteformába, egymástól kissé távolabb helyezek el, vágott felükkel felfelé. Ekkor következik a várva várt pihentetés, vagyis a kelesztés. A formát fóliával lefedem, és meleg helyen másfél órán át hagyom kelni a csigákat.
Számomra azért különösen nagyszerű ez a módszer, mert mindössze egyszer kell keleszteni a tésztát, ráadásul a munkafolyamat végén. Mire a csigák a formába kerülnek, már minden elő van készítve, így nincs más dolgom, mint megvárni, amíg szépen megkelnek, majd betolni őket a sütőbe. Nem kell újra elővennem a nyújtófát, lisztezni vagy nyújtani – ezeken már rég túl vagyok.
Ha biztosra szeretnék menni a kelesztéssel, a sütőt körülbelül 50 fokra állítom, ami kellemesen langyos környezetet biztosít a tésztának. Enyhén nyitott sütőajtó mellett a formát a sütőbe teszem, s ott hagyom kelni a csigákat. Másfél óra alatt szépen a duplájukra nőnek, és a formában összeérnek, ahogyan kell. Ezután a sütőt 180 fokra melegítem, s a csigákat 20-25 perc alatt aranybarnára sütöm.
Amíg a sütemény hűl, elkészítem a vaníliás krémet. A vajat a porcukorral habosra keverem, majd hozzáadom a mascarponét és a vaníliát, végül az egészet simára dolgozom. A krémet még a langyos fahéjas csigák tetejére kenem, és már tálalhatom is.
A konyhát betöltő mennyei illat már önmagában is nagy elvárásokat támasztott, de a végeredmény szerencsére nem okozott csalódást. A lányom szerint ez kész csoda, és lelkesen ajánlkozott, hogy máskor is segít, csak süssünk még ilyen csigákat. Aztán azt is megjegyezte, igazából nem is volt olyan nagy munka: a tésztának ugyan kellett kis idő a pihenéshez, de ezalatt mi nyugodtan foglalkozhattunk mással.
Én pedig igazat adtam neki. Néha a legfinomabb sütemények elkészítése sem igényel különösebb fáradozást – csak kis türelmet, és persze lelkes segítőt a konyhában.
