Amikor a mesélő is olvasó szeretne lenni

Van egy különös álmom. Nem nagy dolgokra vágyom, nem világkörüli útra vagy ultra-all inclusive-os wellness hétvégére. Jó, na, ezekre is! De az igazi, szívem mélyén dédelgetett vágyam ennél sokkal egyszerűbb: szeretnék egy egész napot az ágyban tölteni, egy jó regénnyel a kezemben, és időnként arra eszmélni, hogy odakint besötétedett, én pedig még mindig ugyanabban a képzeletbeli világban élek, csak éppen háromszáz oldallal arrébb.
Szeretnék eltűnni. Nem örökre, csak addig, amíg a hősnő végre rájön, hogy a mogorva, elviselhetetlenül jóképű férfi, akit az első kétszáz oldalon gyűlölt, valójában élete szerelme. Szeretnék vele együtt beleszeretni, izgulni az első csók előtt, felháborodni a félreértéseken, és legalább egyszer hangosan felszólítani a főhőst, hogy ugyan szedje már össze magát, mert a nő, akit szeret, nem fog örökké várni rá. Szeretnék csatákat vívni, titkokat megfejteni, mágikus birodalmakat bejárni, és olyan problémákon rágódni, amelyeknek a megoldásához legfeljebb egy könyvjelzőre van szükségem.
Mert a regényekben van valami egészen varázslatos: néhány oldal alatt képesek kiragadni a valóságból, és egy másikba repíteni. Abba a világba, ahol nem nekem kell eldöntenem, mi legyen vacsorára, ki etesse meg a nyuszit, és vajon hol van a Matyi focicipője, amelynek eltűnése lassan különálló fantasy-szállá növi ki magát az anyai életemben. 
Két kisgyermek mellett azonban az olvasás nem egyszerűen hobbi, hanem logisztikai bravúr, igazi időgazdálkodási kihívás, és olykor egyenesen extrém sportnak tűnhet. Az ember leül, kinyitja a könyvet, elolvassa az első mondatot, majd meghallja: Anyaaa! Mire visszatér, már fogalma sincs, ki kicsoda, miért menekülnek az erdőben, és hogy a férfi a fekete köpenyben most a szerelmi szál vagy a világvége szempontjából fontos.
A havi egy könyv kihívást azért becsülettel igyekszem tartani. Minden hónap elején optimistán benézek az olvasos csoportokba, kiválasztom a következő áldozatot, és elképzelem, ahogy esténként napi húsz-harminc percet szánok magamra. Hiszen ennyi igazán belefér, nem? Húsz perc! Egy anya életében ez nagyjából annyi idő, amíg valaki megkérdezi, hol a furulyám, kiborul a víz, és elhangzik háromszor, hogy nem hagy békéééééén!
Aztán eljön az este. Megvolt a vacsora, a fürdés, a pizsama, a mese, majd a ráadásmese, (amelyet természetesen kizárólag azért kérnek, mert az előző történet befejezése dramaturgiailag elfogadhatatlan volt). Végre csend lesz…
És én? Én még elmosogatok, elpakolok, előkészítek ezt-azt másnapra, elintézek egy konyhai vagy tanári teendőt, mert a házimunka és a pedagógusi lét valahogy nem olvasta el azt a szabályzatot, amely szerint este nyolc után mindenki nyugovóra tér, s mire végre a könyvemhez jutok, már olyan fáradt vagyok, hogy a szemhéjam önálló életre kel, és láthatóan nem támogatja a kulturális fejlődésemet. Két bekezdés után elalszom, a könyv pedig a mellkasomon pihen, mint egy lelkiismeretes altató. Reggel aztán büszkén megállapíthatom, hogy tegnap is olvastam. Igaz, ugyanazt az oldalt háromszor.
Ilyenkor pedig jön a szembesülés: bizony, vannak hónapok, amikor nem egy felnőtteknek szóló regényt olvasok el, hanem négy-öt gyermekkönyvet. Azok legalább haladnak. A rövid történeteknek van elejük és végük, a szereplők pedig általában nem töltenek kétszáz oldalt azzal, hogy képtelenek kimondani egymásnak, amit éreznek. Azt azonban meg kell hagyni, hogy a mesehősök között is akadnak érdekes esetek, és egyes sárkányok érzelmi intelligenciája kifejezetten fejlesztésre szorul. Így aztán manapság a felnőtteknek szóló olvasmányaim jelentős részét a WhatsApp-csoportok hírei teszik ki. Ott aztán van dráma, fordulat, konfliktus, rejtély, sőt néha olyan váratlan csavar, amelyet egy tapasztalt krimi író is megirigyelhetne. Csak a romantikus szál hiányzik, bár a Ki tudja, honnan lehet holnapra beszerezni?... kezdetű üzenetekben is ott lappang a remény.
Mégis, bármennyire szeretem a gyermekeimmel töltött időt, bármennyire meghat, ahogy ragyogó szemmel hallgatják a meséket, és bármennyire hálás vagyok, hogy én lehetek az, aki esténként életre kelti nekik ezeket a csodás világokat, néha hiányzik, hogy valaki engem is elrepítsen egy másikba. Hogy ne én legyek a mesélő, aki minden szereplő hangját utánozza, hanem én legyek az olvasó, aki hagyja, hogy a történet vezesse.
Mert hiszem és vallom, hogy nem érdemes olyan életet élni, amelybe nem fér bele a napi húsz-harminc perc olvasás. Csakhogy mostanában egyre gyakrabban érzem úgy, hogy ezt az életbölcsességet valószínűleg olyan ember fogalmazta meg, akinek nem volt két kisgyermeke, mosatlan edénye vagy javításra váró dolgozatai. De én soha nem adom fel! A könyvek megvárnak, a szerelem nem múlik el, a kalandok nem fogynak el, a főhős pedig remélhetőleg nem házasodik össze mással, amíg én három hétig a századik oldalon rostokolok.
Addig pedig olvasok, ahogy tudok: néhány oldalt itt, egy bekezdést ott, néha csak egy fél mondatot, mielőtt lecsukódik a szemem. És mesélek. Mesélek a kismanóimnak, akiknek a képzeletében most születnek meg azok a varázslatos világok, amelyekbe én egykor olyan könnyedén menekültem. Talán egyszer majd ők is megértik, miért olyan különleges egy könyv. Talán egyszer majd ők hagynak nekem egy egész napot az ágyban, egy bögrényi kávéval és egy regénnyel, mert érteni fogják, hogy micsoda varázslat rejlik abban, ha az ember egy kicsit kiléphet a sokszor kegyetlen valóságából. Bár most még azt mondom, hogy valószínűbb, hogy délben rám nyitnak, és megkérdezik: „Anya, felolvasod a reggel elkezdett rész folytatását?” Én pedig sóhajtok, leteszem a saját könyvemet, kitárom a takarót, felfrissítem a párnákat, és kinyitom a könyvüket.
Mert a varázslat most éppen itt van, s a közös olvasásokra majd évek múlva is úgy fogok emlékezni, mint a mi hármunk csodaélményeire. Amikor közösen fedezhettük fel az új világokat, együtt drukkoltunk a főhősnek, együtt szomorkodtunk a magára hagyott királylányokkal, és a bátrakkal együtt győztük le az ellenséges hatalmakat.
 

Köszönjük, hogy előfizet a Szabadságra és támogatja lapunkat!