BENKŐ LEVENTE
1944 őszén magyarellenes erőszak sepert végig Románián. Az augusztus 23-i átállást követő napokban az akkori hatóságok megkezdték a dél-erdélyi magyar civilek, főképp lelkészek, írók, szerkesztők, vállalkozók, ügyvédek, összességében a magyarság gerincét képező emberek internálását. Nemsokára az észak-erdélyi magyarság jelentős része jutott hasonló sorsra, a korabeli román katonai és belügyi hatóságok ugyanis hadifoglyoknak tekintették a Keleti Kárpátok irányából visszavonuló magyar csapattestektől lemaradozó és otthonaikba hazatérő észak-erdélyi honvédeket, és elrendelték a magyar nemzetiségűek internálását.
A tömeges internálásokkal és elhurcolásokkal nagyjából egy időben tartották rettegésben a magyar ajkú lakosságot az Észak-Erdélyben garázdálkodó önkéntesek, az ún. Maniu-gárdák. Ezeknek az alakulatoknak a történetéhez fűzök hozzá az alábbiakban néhány adalékot legújabb levéltári kutatásaim alapján. Célom nem a sérelmek lajstromozása, hanem a kép kiegészítése a történtek jobb megértéséhez. Írásom alapjául korábbi tanulmányaimat használtam fel. (Bővebben ld: Hideg napok Székelyföldön. Adalékok a Maniu-gárda történetéhez, háromszéki és csíki útjához. In: Székelyföld, 2012, XVI. évf., 8. szám; Magyarellenes atrocitások 1944 őszén Erdélyben. In: Bank Barbara et al: „Itt volt a végállomás”. Halálos áldozatokkal járó német- és magyarellenes tevékenységek a Kárpát-medencében 1944–1949. Pécs, 2015; A Kalotaszegi Református Egyházmegye gyülekezeteinek háborús krónikája az egyházi levéltári forrásokban, 1944–1945. Kolozsvár, BBTE, Református Tanárképző Kar. Mesteri szakdolgozat, kézirat, 2020.) Jelen írásomban elhagytam az idézett tanulmányokban használt lábjegyzeteket.
Önkéntesek toborzása 1944 kora őszén
A Románia 1944. augusztus 23-i átállását követő napokban, Bukarestben mozgalom indult olyan önkéntes alakulatok toborzására, amelyek a reguláris román csapatok mellett vesznek majd részt az észak-erdélyi hadműveletekben, céljuk pedig az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés nyomán Magyarországhoz (vissza)csatolt Észak-Erdély visszafoglalása.
Az eddig vizsgált források szerint 1944 augusztusában-szeptemberében összesen kilenc önkéntes alakulat jött létre Romániában. A tárgyalt időszakban Székelyföldön tartózkodó, és egyebek mellett a szárazajtai és csíkszentdomokosi magyarellenes tömeggyilkosságokat elkövető brassói ún. Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj mellett Bukarestben hét másik, Petrozsényben pedig még egy önkéntes egység alakult.
Bukarestben az Ardealul című lap toborozta és szólította fegyverbe az önkénteseket, akiknek derékhadát a második bécsi döntés nyomán oda menekült észak-erdélyi románok tették ki. A lap saját kezdeményezésére megalakította az úgynevezett Erdélyi Önkéntesek Országos Sorozó és Szervező Bizottságát, amelynek célja a Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Ezred létrehozása volt. (Az ezred megnevezés tulajdonképpen gyűjtőnév volt.) Ennek érdekében megalakították az Erdélyi Önkéntesek Bizottságát és Parancsnokságát. A siker érdekében az Ardealul című lap a toborzás mellett a magyarellenes hangulatkeltő cikkek sorozatát is közölte. Az önkéntesek zöme munkára mozgósított vagy katonai szolgálatra alkalmatlan, hadviselés szempontjából tehát képzetlen személy volt, de az alakulatokba sebesültek, a hadseregből kiselejteztek, mozgássérültek, lázadók, illetve a moldovai hadműveleteket folytató egységekből megszökött katonák is beiratkoztak. Az Ardealul adatai szerint Bukarestből összesen 5400 önkéntes indult a frontra, az egységek létszáma azonban ennél jóval nagyobb volt, hiszen útjuk és észak-erdélyi tevékenységük során többen csatlakoztak hozzájuk. Míg a román Nagyvezérkar adatai szerint 1930 önkéntes indult Erdélybe, az Ardealul adatai alapján megállapítható, hogy megközelítőleg 17 000 önkéntes lépett be az állományba.
A Bukarestben létrejött önkéntes alakulatok – a korabeli megfogalmazás szerint: „detașamente de voluntari”, tehát önkéntes osztagok – 1944. szeptember 1. és október 28. között különvonatokkal indultak Erdélybe, a román Nagyvezérkar pedig valamennyit az észak-erdélyi hadműveleti területekre irányította. Az 1. számú (Ip), a 2. számú (Trăsnea), valamint a 3. számú (Protopop Munteanu) alakulat a román reguláris 20. gyaloghadosztály alárendeltségébe tartozó egységekhez került. A 4. számú (Beliş) alakulatot az Arieş területi zászlóaljhoz, az 5. számú (Cluj) alakulatot a Bihor nevű állózászlóaljhoz vezényelték. A 6. számú (General Grigore Bălan) önkéntes alakulatot a Cluj területi zászlóaljhoz irányították, végül a 7. számú (Corneşti) osztagot a IV., illetve az I. hadsereghez osztották be. Ezeknek az önkéntes osztagoknak az állománya 260–620 fő között alakult. A román Nagyvezérkar szerint engedélyezése nélkül indult útnak a brassói Tribuna című újság kezdeményezésére a Gavrilă Olteanu vezetése alatt álló 600 fős brassói, Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Zászlóalj.
A brassói Maniu-gárdáról
Külön ki kell emelni a brassói Maniu-gárda – teljes nevén Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Zászlóalj – szerepét, hiszen ez tartotta rettegésben hónapokon keresztül a székelyföldi magyarokat. A brassói városházán székelő országos turisztikai hivatal irodájában 1944. szeptember 5-én kezdődött meg a fentebb említett Iuliu Maniu Önkéntes Ezred keretében a Protopop Costea-Trăznea elnevezésű önkéntes osztag toborzása; a kezdeményezők egyben bejelentették, hogy ezt a brassói alakulatot Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány fogja vezetni. A brassói különítmény létrejöttét, illetve az önkéntesek összeírásának a megkezdését rögzítő szeptember 6-i jegyzőkönyv szerint az alakulatot „Iuliu Maniu úrnak a megszállt Erdélyt felszabadító önkéntes ezredek megalapítására vonatkozó utasításai, valamint a Nagyvezérkar 1944. szeptember 2-i, 64974. számú jóváhagyása alapján” hozták létre, az önkéntesek toborzását pedig ezek alapján indították el.
Olteanu azonban nem várta meg az önkéntes alakulatok bukaresti főparancsnoksága utasításait, hanem már szeptember 3-án ismertette a brassói parancsnokság határozatát. Eszerint „mivel az önkéntesek bukaresti parancsnoksága eddig semmilyen parancsot, illetve rendelkezést nem küldött, még tájékoztató jellegűt sem, a fiatalok, de még a legidősebbek lelkesedését is látva, elhatároztam, hogy lépünk, és önállóan szervezkedünk az észak-erdélyi testvérek felszabadítására”. Indoklása szerint az önálló tevékenység minden feltétele teljesült, a brassói önkéntesek tehát egyetlen reguláris katonai alakulathoz sem csatlakoznak a majdani hadműveletek során, hanem jól meghatározott, önálló egységként indulnak harcba, az említett Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Zászlóalj néven.
Szeptember 8-án, Brassóban kiadott kiáltványában – az 1940. szeptemberi, ippi, ördögkúti és bánffyhunyadi románellenes atrocitásokra is utalva – Olteanu egyebek mellett leszögezte, hogy „a győzelemre vezető fegyverek meg fogják tisztítani a felszabadított Erdély földjét, és mindenünnen elűzik évezredes ellenségünket. (…) A győzelem napja ismét fel fog ragyogni a Felek és a Tisza között, a magyarok és köztünk az ősi igazságosztó dák buzogány lesz majd a végleges leszámolás eszköze. Akik ezer éven át mindenféle formában leigáztak bennünket, most megkapják megérdemelt jutalmukat”.
A brassói önkéntes alakulat szeptember 15-én katonai, közigazgatási és egyházi elöljárók, valamint szimpatizáló közönség jelenlétében felesküdött a királyra és a hazára, és még aznap este elindult Sepsiszentgyörgy felé. Korabeli román sajtóforrás szerint a gárdának a brassói román katonai parancsnokság részéről Bădescu ezredes adott szabad mozgást biztosító okmányt, szovjet részéről pedig a brassói szovjet katonai parancsnok, Szimilov tábornok adott engedélyt az indulásra. Ennek előzménye, hogy a román és a szovjet csapatok egy héttel korábban, szeptember 6-án bevonultak Brassóba.
A brassói alakulat Sepsiszentgyörgyön a Református Székely Mikó Kollégiumban szállásolt be. Szeptember 23-i, sepsiszentgyörgyi kiáltványában Olteanu újból leszögezte, hogy „az idegen megszállás alatt eltöltött négy év szenvedéseit kegyetlenül meg fogjuk torolni, a román szuronyok és fegyverek fogják kimondani a végső ítéletet a Puszta gyilkosai ellen”. Kezdetként Lapikás Béla helyi kereskedőt letartóztatták, boltját kirabolták, lerombolták az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hőseinek sepsiszentgyörgyi emlékművét, amelynek márványoroszlánjait összelőtték. Sepsiárkoson Kovács Istvánt kifosztották, feleségét pedig megerőszakolták. Ilyen előzmények után és körülmények között hajtották végre szeptember 26-án a szárazajtai, október 8-án a csíkszentdomokosi, majd a gyergyószentmiklósi magyarellenes vérengzést.
Felmerül a kérdés: a román katonai vezetés, illetve Iuliu Maniu tudott-e a Gavrilă Olteanu vezette brassói alakulat viselt dolgairól? A levéltári források arról tanúskodnak, hogy 1944. szeptemberi-októberi tevékenységének legalábbis egy részéről – a gyilkosságokat és a fosztogatásokat leszámítva – Olteanu tájékoztatta a brassói Hegyivadász Hadtestet. Ugyanakkor a Szövetséges – szovjet–román – Ellenőrző Bizottság mellett a román hadvezetésnek is volt tudomása a történtekről, hiszen maga a Nagyvezérkar főnökhelyettese, Ion Arhip tábornok jelezte Iuliu Maniuhoz intézett, 1944. október 18-i levelében: értesültek a szeptember 26-i, szárazajtai vérengzésről. Arhip a Nagyvezérkar álláspontját tolmácsolva megállapította, hogy az önkéntesek túllépték jogkörüket, és arra kérte Maniut: „A fent jelzett túlkapások megelőzése érdekében a Nagyvezérkar kéri Őexcellenciáját, hogy legyen szíves az önkéntes osztagokat a területi katonai hatóságokkal való mennél szorosabb együttműködésre utasítani”.
A román Nagyvezérkar 1944. november 12-i parancsa nyomán a brassói önkéntes alakulatot a nagyenyedi hegyivadász hadtest azonosította és számolta fel, egyben a Nagyvezérkar parancsba adta a jóváhagyás nélkül létrejött bármilyen önkéntes egység felszámolását, és a törvénytelenségekért (rablásokért, gyilkosságokért) felelős parancsnokok letartóztatását. A brassói hadbíróság (Curtea Marţială) 1945. május 2-án életfogytiglani kényszermunkára, valamint tízévi polgári lefokozásra és ötezer lej perköltség megtérítésre ítélte gyilkosságra, rablásra való felbujtás és jogtalan fegyverviselés vádjával a szökésben levő Gavrilă Olteanut. Rablás, gyilkosság, jogtalan fegyver- és egyenruha-viselés vádjával több társát sújtották négyévi börtöntől életfogytiglani kényszermunkáig terjedő büntetéssel.
A belső-erdélyi történésekről
Egy keltezés nélküli, az írásmódot és a megfogalmazást tekintve, valószínűleg az 1950-es évek elején írt összefoglaló jelentés szerint a székelyföldi vérengzések mellett a Kolozs megyei Egeresen 16 magyar ember életét kioltó sortüzet is Olteanu önkéntesei hajtották végre. Eddigi kutatásaim alapján ezt sem alátámasztani, sem cáfolni nem tudom. Bár az egeresi, 1944. október 24-i magyarellenes tömeggyilkosság időpontjában Olteanu alakulata még létezett – hiszen november végén oszlatták fel, október 8–15-én pedig Gyergyóban tartózkodott és gyilkolt –, kétséges, hogy éppen ez az alakulat hajtotta volna végre az egeresi tömeggyilkosságot.
Tény azonban, hogy a kalotaszegi református egyházközségek korabeli forrásaiban helyenként előfordul a gárdák említése. Az egeresi források például „gárdista csendőrök”-ként említik az 1944. október 24-i vérengzés elkövetőit, a farnasi források szerint „a román csendőrség és gárdisták” zaklatták 1944 őszén a falut. Kispetri források arról számolnak be, hogy „román gárdisták”, „a Maniu gárdái”, illetve „Maniu-voluntárok” hurcolták el és gyilkolták meg Szabó Géza helyi református lelkipásztort és Kőpál János Úrfi egyháztagot, Bánffyhunyadon pedig „a híveket a Maniu-gárdisták 2 héten át éjjel-nappal fosztogatták”.
Gál Mária kutatásai is azt erősítik meg, hogy a kalotaszegi atrocitásokban a csendőrség emberei és néhány helybéli civil mellett önkéntesek, ún. „voluntárok” is valóban részt vettek. Az egeresi egyik áldozat (Kovács János) özvegye szerint a házukba belépő és férjét elhurcoló önkéntes „Voluntar pentru Ardeal” (erdélyi önkéntes) feliratú karszalagot viselt; Páncélcsehben pedig magukat Maniu-gárdistáknak nevező katonaruhás idegenek jelentek meg 1944. október közepén.
Eddig feltárt források szerint Kolozs, illetve Szolnok-Doboka megyében, az egeresit is beleszámítva összesen 58 magyarellenes gyilkosság történt 1944 őszén, de kétségtelen, hogy ezeknek csak egy részét említik úgy a források, mint „gárdisták” által elkövetett tetteket.
A levéltári források és az emlékezés-interjúk alapján összességében elmondható, hogy az 1944 őszén különféle magyarellenes túlkapásokat elkövető fegyveres civilek – néha még a visszatérő csendőrök is! – általában gárdistákként, Maniu-gárdistákként (ritkábban vasgárdistákként) rögzültek az erdélyi (magyar) közbeszédben, mint láttuk, sok esetben nem is alaptalanul. S mivel a gárdista, Maniu-gárdista kifejezés a történtek fényében egyfajta negatív gyűjtőfogalommá vált, ezzel is magyarázható, hogy Iuliu Maniu neve negatív kicsengést kapott a magyar köztudatban.
Képünkön a hagyományos évfordulós emlékezés az áldozatok emlékművénél Szárazajtán 2009-ben (A SZERZŐ FELVÉTELE)
