„Hős katonáink estek el a harcban...” – mintha, csak megbotlottak volna, miután majd feltápászkodnak, kicsit szégyenkezve leporolják magukat és folytatják a hősies küzdelmeiket.
„Elvesztettük az embereinket a csatában...” – mintha azok megkerülhetnének valaha.
„A haza érdekei ezt kívánják...” – mintha a szenvedő absztrakt haza sirámai és nem a rideg politikusok és üzletemberek érdekei küldenék a frontra meghalni, az egyik napról a másikra katonának kinevezett ártatlan polgárok millióit.
Karel Čapek: A fehér kór, rendező: Michal Dočekal. A Prágai Városi Színház produkciója a Kolozsvári Állami Magyar Színház által szervezett HTC230 / STUDIO15 / UTEFest20 Fesztivál meghívottja volt (Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Bíró István)
„A nép nevében!... Isten nevében!” – hárítják a katonai döntéshozók a felelőséget a békés lakosságra és a legfelső, megkérdőjelezhetetlen hatalomra.
„Háborúban válik nemzetté a nép és hőssé a férfi...” – meg persze, potenciális gyilkossá, illetve áldozattá, mert „csak az elesettek vérétől ázó föld nevezhető hazának” – harsogja a hazaszerető és embergyűlölő háborús propaganda.
Ezek és ehhez hasonló, eufemisztikus díszcsomagolásba rejtett, lelkesítő, gyilkos frázisok mozgatják, motiválják évezredek óta a háború gépezetét. Mert a történelem menete nem más, mint egyetlen, soha véget nem érő háború. Nincs első, második, vagy harmadik világháború, csak egyetlen örökké zajló totális háború van, amely hol itt, hol ott, hol pedig mindenhol lángol. A fegyvernyugvás nem más, mint felkészülés a kölcsönös öldöklés következő felvonására. A béke egyetlen célja a friss emberanyag, az új generációk felnevelése az erőszakos halálra, illetve az addigiaknál kegyetlenebb („hatékonyabbnak” illik nevezni a militarista szemlélet szellemében) gyilkológépek feltalálása, kifejlesztése és tömeges gyártása.
Az aktualitását tekintve, mintha most és nekünk írta volna Karel Čapek A fehér kór című drámáját, amelynek témája: pandémia és háború. Pedig a mű 1937-ben született, a járványszerűen terjedő (lásd: Albert Camus, A pestis) fasiszta ideológia ellen. De érvénye örök és üzenete a mának (is) szól. Mert a betegség (itt voltaképp csak eszköz az örökös harc vérszomjának és az esztelen fegyverkezési hajsza emberellenes voltának az érzékeltetésére) és a háború hasonló módon terjed: ma még semmi jele, holnap pedig már bomlásnak induló tetemek mindenütt.
A fehér kórra (Cseng-kór), a világszerte terjedő lepra-szerű (csak annál sokkal súlyosabb és gyorsabb lefolyású) járványra, akárcsak a háború ellen: nincs orvosság. Minden ötven évnél idősebb ember megfertőződik előbb-utóbb és néhány hét leforgása alatt, iszonyú halált hal: élve elrohad. Nem kár értük – véli a darabon belüli elit, egészen addig, míg szó szerint, a saját bőrükön is nem érzékelik a gyilkos kórt -, hiszen katonának már nem sorozhatók be, illetve csak elveszik a fiatalabbak elől az érvényesülési lehetőségeket.
A fehér kór terjedése a számunkra is oly ismerős, megtapasztalt forgatókönyv szerint zajlik: Kínából ered, lavinaszerűen, szokatlanul gyorsan terjed, hihetetlenül fertőző és bár a világ minden laboratóriumában ezen dolgoznak, és a betegségről összeírt szakirodalom már könyvtárnyi, nem találnak rá gyógymódot („ismeretlen ellenséggel harcolunk”). A fiatalok a harctéren, az idősebbek a járványkórházakban várják a biztos halált. Úgy tűnik, ezzel meg is oldódott a túlnépesedés oly aggasztó problémája.
Az idős, pacifista (katonai nyelven: nemzet- és hazaáruló) Galén doktornak sikerül kidolgoznia egy hatékony kezelést (a deus ex machina megoldás felcsillanó reménye) a pekingi lepra ellen, de egyfajta humanista meggondolásból, csak a szegényeket hajlandó kezelni. A tehetős döntéshozókat, a vezetői réteget, akiket a végtelen háború okozójának és mesterséges fenntartójának tart, nem hajlandó részesíteni a csak általa ismert gyógymódban, míg azok le nem állítják a fegyverkezési hajszát, le nem szerelik a hadseregeket, megteremtve az örök világbéke eszméjét. Egyszerű és nagyszerű az ötlet! Zsarolás? Igen, az emberiség jövőjének az érdekében. Naiv ötlet? Gyermekien naiv. Mert a fegyvergyáros Krüg báró, miután megbetegszik és pénzzel, befolyással képtelen megvásárolni a gyógyulást, inkább öngyilkosságot követ el, mintsem, hogy leállítsa a hadiiparának exponenciálisan növekvő termelését. A disztópikus katonai junta diktátora, a legfelsőbb döntéseket hozó Tábornagy, miután maga is megfertőződik a kórtól, eleinte ő sem akarja (eljátszik a hősi halál gondolatával, majd sietve letesz róla), majd pedig nem tudja teljesíteni az orvos emberiséget megváltó követeléseit. A hamis, hazug ideológiákon szörnyeteggé, vérengző nyájjá nevelt nép, és a háború már automatizálódott gépezete túlnő rajta is. Dübörgő lánctalpai leteperik, maga alá temetik, megsemmisítik mindnyájukat.
Galén doktornak és a Tábornagy alakjának ugyanazon színész általi megjelenítése (lásd: Charles Chaplin, A diktátor) az ok-okozati összefüggések olyan dramaturgiai csavarát eredményezi (amelyet a többi szerepek és szereplők felcserélhetősége is hangsúlyoz), amely a probléma egyénen belüli interiorizálódását és megoldhatatlanságát, önmagába forduló kezdetét és végét, körbezárt dualizmusát (mindenki egyszemélyben bűnös és áldozat) valamint a feloldozás nélküli végső pusztulás elkerülhetetlenségét sugallja.
A szerző profetikus (egyébként ő találta ki és alkalmazta egy másik művében – a R.U.R. című drámájában - először a „robot” szót az akkor még nem létező gépemberre), apokaliptikus üzenetének hű tolmácsai a nagyszerű és bravúros színészi alakításokon kívül, a darabon belüli sivár, falanszter-szerű világot idéző egyen-jelmezek, amelyeket a rendező, muzikális song-okkal (csodálatos énekhangok csendülnek fel), elidegenítési effektusokkal és artisztikus koreográfiával ellenpontoz mesteri módon.
