Az elkövetők soha nem népek vagy közösségek
Plenáris előadásában Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja azt emelte ki, hogy a nácizmus és a kommunizmus egyaránt súlyos történelmi tapasztalat, amelyhez zsidók, magyarok és németek több százezres, akár milliós nagyságrendű meghurcoltatása és megsemmisítése fűződik. A módszeres magyarellenes uszítások, a kollektív bűnösség elve érvényesülésének, az embertelenség múltbeli drámáinak felkutatása önismeretünk részét képezik – mondta, és ebben a kutatómunkában kívánt eredményes folytatást a mostani emlékezés szervezőinek. Mile Lajos egyebek mellett elmondta, hogy minden meghurcolt és elpusztított emberre emlékezni kell, hiszen a szenvedés egyenrangú: mindenki szenvedett, és a felelősség kérdésében sem lehet különbséget tenni.Az előadások sorát Benkő Levente történész, újságíró nyitotta meg, a romániai magyar civilek 1944. őszi elhurcolásának körülményeit ismertetve. Elmondta: a háború utáni helyzet rendezését célzó, Edvard Benes és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov közötti moszkvai tárgyalások utóbbi szájából már 1943-ban elhangzott: „a magyarokat meg kell büntetni”. A romániai magyar és német ajkú lakosság meghurcolásának gyökerei ebben a kijelentésben is keresendők, ugyanis ezt az alapállást érvényesítette az 1944. augusztus 23-i román átállást követő néhány intézkedés, amelyek egyike az Észak- és Dél-Erdélybe az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után érkező magyar és német állampolgárok internálását előíró szovjet–román fegyverszüneti egyezmény betűjétől eltérve az internálás kötelezettségét Erdély – sőt, az egész Románia – teljes őshonos magyar s német ajkú lakosságára kiterjesztette. Ehhez hasonló volt az az utasítás is, miszerint a román nagyvezérkar az 1944 őszén harcolni tovább nem akaró, fegyvereiket eldobó és otthonaikba hazatérő észak-erdélyi honvédek közül a magyarokat testületileg hadifogolynak tekintette, s előírta számukra az internálást – magyarázta az előadó. Benkő Levente kitért a Brassó melletti barcaföldvári román, illetve a focşani-i szovjet lágerre is, képekkel mutatva be az 1990 után lehetővé váló emlékezés és kegyeletápolás néhány pillanatát. Az előadó felhívta a figyelmet: a történtek elkövetői és értelmi szerzői soha nem népek vagy közösségek, hanem néven nevezhető személyek, ilyenformán a kollektív bűnösség elmélete minden körülmények között elutasítandó.
Legtöbb elhurcolt Kolozsvárról és Tordáról
Észak-Erdélyből a legtöbb magyart Kolozsvárról és Tordáról hurcolták el – állapította meg előadásában Murádin János Kristóf történész, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kari kancellárja. Előadásában a szovjetek által elhurcolt kolozsvári magyar civilek drámáját adatokkal is érzékeltette. Mint mondta, a kincses városból elhurcolt 5000 magyar férfi nagy része szovjet kényszermunka-munkatáborokba került. Az elhurcoltak 16 százaléka értelmiségi volt, közéjük tartozott például Mikó Imre, Kiss Jenő, Mikecs László, de az a később valamelyik szovjet lágerben elhunyt Járosi Andor evangélikus-lutheránus esperes is, aki 1944 tavaszán zsidókat mentett meg a náci deportálástól. Kolozsváron hat gyűjtőpont működött, a „zsákmány” 12 munkatáborba és 72 altáborba került, ahol a halálozási arány 25–30 százalékos volt. Murádin János Kristóf adatai szerint Tordáról több mint 700 magyart hurcoltak el, ezzel gyakorlatilag megtizedelték a város magyar lakosságát. Mint mondta, a megszállóknak csak a létszám számított, így gyakran előfordult, hogy a szovjet katonák menet közben román vasutasokat, illetve civileket, sőt, Auschwitzból alig megszabadult zsidó embereket is betuszkoltak a Szovjetunió felé tartó marhavagonokba. A tábori propaganda a külvilág számára cinikusan hazug képet festett az ottani állapotokról, és szabadulásuk után a túlélőkre itthon a tabusítás és a visszailleszkedési gondok vártak – mondta az előadó.Nagy Alpár Csaba történész a dél-erdélyi félmilliónyi magyarságot a háború idején ért leplezetlen nemzetiségi megkülönböztetésből adódó szenvedéseket tárta fel. Az előadó kutatómunkája során ötven településen nyolcvan interjúalanytól gyűjtött adatokat, és kiderítette: 1940 és 1944 között több mint 3000 hadbírósági pert indítottak dél-erdélyi magyarok ellen „a román nemzet megsértése” címén. 1944 őszén a dél-erdélyi magyarokat nem szovjet, hanem román munkatáborokba vitték el, ahol szintén sokan pusztultak el. Nagy Alpár Csaba kijelentette, hogy a kétoldalú megbékélés feltételei közé tartozik a vétkek elismerése, a gesztusok megtétele a sértett fél felé, és a „soha többé” stratégia követése a hasonló sérelmek elkerülése érdekében. A román fél részéről idáig nem mutatkozott meg ez a szembenézési szándék – mondta az előadó.
Statisztikák mögött emberi sorsok
Papp Annamária történész, lapunk munkatársa az elhurcolt kolozsvári civilek és hadifoglyok emlékeiből mutatott be egy csokorra valót. Tizenhárom személy – köztük az ő anyai nagyapja – drámái, a pusztulástól megmentett korabeli levelei, fényképei és emlékezései, őket túlélő családtagjaik elmesélései bizonyítják, hogy a szovjet lágerek embertelenségeit nem szabad elfelejteni. Az 1990-es évek első felétől kezdődően a túlélőkkel készített – és 2002-ben megjelent Szögesdrót című önálló könyvében kiadott – interjúkból idézett részleteket, illetve mutatott be fényképeket, amelyekből kirajzolódik a kolozsvári elhurcoltak személyes drámája, egyéni sorsa.Józsa István Lajos unitárius lelkész a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökeként elevenítette fel az 1944. szeptemberi–októberi tordai nagy csatát, amelyben a hatalmas túlerővel szemben a honvédség egy hónapig megállította a frontvonalat ahhoz, hogy Észak-Erdélyből a magyar közigazgatás, illetve a menekülni szándékozó lakosság kivonulhasson. A néhai Pataky József hatalmas munkájának köszönhetően a kegyeletállítás és -ápolás jegyében a THHB eddig harminc településen állított fel emlékművet a háború áldozatainak, s ezt a „megörökölt” feladatot folytatni kívánja a jövőben.Zárszavában Benkő Levente köszönetet mondott mindazoknak, akik bármilyen mértékben segítették a kolozsvári elhurcoltak emlékműve, valamint a konferencia létrejöttét s tartalmassá tételét. „Úgy érzem, képet kaphattunk arról, ami akkor történt, de arról is, ha összefogunk, méltó emléket tudunk állítani az egykor szenvedőknek” – fogalmazott Benkő Levente. Arra kérte a hallgatóságot: „Nézzenek szét az almáriumok fiókjában, a padláson, a limlomok között, mert soha sem lehet tudni, hogy milyen korabeli levelek, iratok, tárgyak lapulnak, amelyek a történtek megismerését tovább segíthetik.”
Rohonyi D. Iván felvétele
