A rendező diákkorában találkozott először Ionesco világával, amely lenyűgözi, és akárcsak Samuel Becketté újra és újra foglalkoztatja. Kiválóan ismeri ezt az abszurdnak mondott, valójában a környező valóságot talán legtalálóbban bemutató drámai anyagot. Többször rendezett Ionescót, A király halódik a hetedik a sorban. A kolozsvári közönség emlékezhet a méltán nagy sikert elért A kopasz énekesnőre, láthatta a Luxemburgban rendezett kiváló Székeket, a kolozsvári román társulat által 2024-ben bemutatott A légbenjárót. Egyszóval Tompa beszéli a ionesco-i nyelvet.
A király halódik kolozsvári előadása Jon Fosse Én vagyok a szél című darabjának gondolatkörét folytatja, annak költőisége ennek az előadásnak a zárójelenetében bukkan fel, a ionesco-i abszurdot feloldva.
A téma a halál, a meghalás, ami Ionescót egész életében foglalkoztatta. Jan Kott írta: „Mindenki fél a haláltól, de Eugène még akkor is félt a haláltól, amikor citromlét cseppentett az osztrigára vagy csokoládétortát evett vastag krémréteggel. [Tudta], hogy evés közben is haldoklik. […] Jobban félt a haláltól, mint bárki közülünk.” (Jan Kott: A lehetetlen színház vége, Budapest, 1997.) Ionesco maga a naplójában többször reflektált a halállal való találkozásaira: „Amikor úgy négy-öt éves lehettem, ráébredtem, hogy folyvást idősebb és idősebb leszek, és hogy egyszer meg kell majd halnom”; „az egyetlen dolog, amit biztosan tudok az, hogy anyámra, a családomra és jómagamra a halál vár”. „Eugène Ionesco 1962-es betegeskedése alatt, a halálfélelem szorításában írt szövegét – [...] már önmagában is rendkívül hatásos mű”, állapítja meg Burák Ádám, aki szerint Eugène Ionesco „a létet egy teljes életúton át tartó haldoklásként fogta fel”, lévén hogy emberként „születése pillanatában az a végzet adatott, hogy meg kell majd halnia”. (Burák Ádám: Kultúrák interferenciája. Critikai Lapok Online)
A király halódikban az élet azonos a haldoklással, a haldoklás ideje azonos az előadás idejével, erre Margit, a király első felesége fel is hívja a figyelmet: 54 perc múlva, az előadás végén a király meg fog halni. A király halódásának szemlélése – még ha egy ideig nem tudja eldönteni, a bejelentés valós-e vagy csak valami abszurd vicc, kegyetlen átverés – szembesíti a nézőt saját szorongásával, halálfélelmével, a halálról való beszéd lehetetlenségével, sőt: tabujával, és a halál elkerülhetetlenségével, illetve az előadás vége az egész végtelen egyszerűségével, a halál elleni való kapálózás utáni végtelen természetességével.
A király halódik úgy abszurd, hogy valójában végtelenül egyszerű, természetes az alaphelyzete: egy ember rövidesen meghal, hosszasabb folyamat végéhez érkeztünk, az utolsó órájának leszünk részesei. A helyzet tehát korántsem ismeretlen, minden család szembesül egyes tagjainak elvesztésével. Van, aki hajlandó ezt a maga valóságában elfogadni, a haldoklót is szembesíteni ezzel, ami kegyetlenségnek, szenvtelenségnek tűnhet, valójában segítség, esélyt ad a távozónak felkészülni a búcsúzásra. A Varga Csilla által kiválóan alakított Margit királyné, I. Bérenger első felesége képviseli ezt a hozzáállást. A második feleség, Marie királyné sokkal nehezebb helyzetben van, hiszen ő is megbénul, amikor Bérenger nem tud mozdulni, kapcsolatuk sokkal alárendeltebbé teszi. Albert Csilla egyik remek jelenete, amikor báb formájában babusgatja férjét, felidézve szerelmük legszebb idejét, a szerelem minden gyöngédségét. Az előadás harmadik női alakja Juliette, a szolgáló, egyben ápolónő, aki hol a padlót, hol Bérengert mossa. Daradics Hannah alakítása áll legközelebb ahhoz az abszurd színházhoz, ahol a szereplő egy jel, egy óramű egyetlen kis csavarja, saját érzések, érzelmek nélkül, amiben nagyon segíti a jelmez és a smink.
Váta Lóránd a király orvosa, aki egyszerre sebész, hóhér, bakteriológus és asztrológus, leginkább Margit királyné partnere a könyörtelen és szenvtelen igazmondásban. Sinkó Ferenc testőrt alakít és az előadás mozgásvilágát jegyzi, megkomponálta és a maga mozdulatsoraival kiválóan illusztrálja, ahogy a halálig hátralevő percek könyörtelenül múlnak, ugyanakkor a mindenkori pillanatnyi helyzethez szolgai módon, avagy tudatosan alkalmazkodó szolgalelkűséget mutatja.
Bérenger, a haldokló király valójában egy bármelyikünkhöz hasonló, halálát elfogadni képtelen, lázadozó ember, aki erejét visszanyerve parancsolgat, fennhéjázik, mintha az élete s hatalma örökké tarthatna, gyengeségét észlelve pedig kapaszkodna bármibe, egy mégoly átlátszó hazugságba is. Szűcs Ervin remekel az emberi lét e határmezsgyéinek érzékeltetésében.
Az előadás erőssége Boros Csaba zenéje, valamint Both András díszlete, Balogh Angéla jelmezei.
A király halódik kolozsvári előadása kevésbé hangsúlyozza az abszurd színház, Ionesco életművének tipikus abszurd elemeit, inkább az abszurd közegbe sodródott emberi közösséget mutatja meg. Az abszurd el is tűnik az előadás végére, amikor már a falak is, az ég is megrepedt, s maradt a meztelen szembesülés az elkerülhetetlennel. Ahogyan a műsorfüzetben fogalmazzák az előadás summáját: „Az emberi kiszolgáltatottság, elesettség, tehetetlenség – a mulandóság maga akkor tud kilépni a tragikus groteszk vagy a nevetséges abszurd tartományából, ha reménykedünk a megváltásban és hiszünk a feltámadásban”. Itt és ebben lesz az Én vagyok a szél folytatása, párdarabja és ellenpontja is egyben ez az előadás, amely Gera György magyar nyelvű fordításának felhasználásával készült.
