Megfogtuk a macskát!
„Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne. / Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.” Ki ne tudná ezt a két sort? Az én nemzedékemig, azt hiszem, mindenkinek „legalább” derengett, mint ahogy az is, hogy ez Dsida Jenő, a Kóborló délután kedves kutyámmal, a kutya pedig Tinti, a nagy, gyönyörű farkaskutya (a német juhász az egy későbbi találmány, akkor hallottam róla, amikor gimnáziumnak kezdték nevezni egykori líceumomat), aki gazdájával a Bükkerdőben bolyong, és megvédi őt „a merénylő gyilkos erőszaka Ellen”.
Úgy kóborol Dsida, mint egy boldogabb korból való bukolika élvezője, amikor az eclogákat még nem a lágerben írták. Úgy kóborol, mint aki felhőtlenül örül, bár más verseiből tudjuk, ő sem mindig felhőtlenül. És mellette ez a kutya, minden felhőtlenség legfőbb forrása, hiszen ahogy a kutyák tudnak örülni, úgy nem sokan.
A Fürdő utcából indult a kirándulásaira (egyik barátom lakott ott, khm), onnan az itt megjósolt végsőre is: „- Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség. / Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!”
