És aztán jöttek még halálhírek, és betegséghírek, és lesújtó statisztikák, és kiábrándító politikai huzavonák. És én itt ülök a gépem előtt néhány órával lapzárta előtt, és arra gondolok, hogy alapvetően kár volt várni, mert amiről írni szeretnék ma évzárás ürügyén, azon az elmúlt napok rosszahírlavinája tulajdonképpen nem változtat.
Facebook-, televízió-, rádió- és újságmérgezésem volt már hosszú ideje. Túl sok volt belőlük. Igen, a publicista hajlamos azt hinni, hogy folyamatosan hagynia kell, hogy átfolyjanak rajta a történések, információk, különben lemarad valamiről, különben nem látja a teljes képet s írásaiban nem a valóságra reflektál.
Hmmm. Hogy melyik valóságról beszélek én? Amit a tévé mutat? Melyik tévé? Mert nem mindegy ám! Vagy a lapok, folyóiratok netalán a facebook-falamon látottak realitásáról?
Azt hiszem, leginkább arról, amit nagyon nehezen sikerül meglátni, és leginkább csak olyankor, amikor elsősorban nem is az a cél, hogy informálódjam, hanem végre leszakadok a különböző képernyőkről, hangokról, papírokról és magam is Élek. Amikor nem a gép előtt ülve, enyhe görccsel a gyomromban éppen annak nézek utána,h ogy már megint hol robbant valami, vagy már megint hogyan csúsztat X közszereplő, vagy hogy Aleppóban a borzalom változatlan.
2o16 nekem erről szólt. A felismerésről, hogy a Világ egyáltalán nem olyan, ahogyan a képek, szövegek mutatják. Az emberek nem olyanok, amilyenek a kommentjeik hörgő hangjai. A politikusok emberibbek, mint ahogyan a nyilatkozataikban látni engedik, a szegénység nyomasztóbb, mint a dokfilmek szürkéje, és az öröm, a mámor, vagy a nyugalom „olyanabb” mint egy jól megkomponált Instagramm fotó.
Ki kellett mennem, meg kellett tapasztalnom. És az élet hozta is az élményeket, élesben, valódian.
2o16-ban hajléktalanokkal ismerkedtem. Kicsit olyan volt, mint a Kisherceg, meg a Róka – lassan, lépésenként engedtek közelebb, nyíltak meg. Egy nénit mégsem sikerült megszelídíteni, számomra ő volt a legnagyobb talány. Tett-vett, jött-ment a központban, turkálós melegítőjében, strandpapucsában. De mikor ebédelni kellett, vékony gyöngysor került a nyakába, kopott, jobb időket látott selyemingben, kicsit molyrágta szövetnadrágban és félcipőben ült le enni. Mesélték róla, azt tartja, mindennek meg kell adni a módját, még akkor is, ha az ember az utcára kerül. Karácsonyra sajátkezűleg készített ajándékot kaptam a lánytól, akit tavaly az Astoria kereszteződésben láttam kéregetni. Ma már tudom, hogy ő Ilonka, és nem tud magyarul. De tud írni, és meg akarta köszönni, hogy kéthetente, nevetségesen kevés pénzből, nevetségesen kevés időt rájuk fordítva, főztünk nekik valami tényleg finomat. Ha tudnák, hogy mennyire hálás vagyok nekik, hogy a bizalmukba fogadtak, s hogy történeteik által láthattam, az ember hihetetlen mostoha körülmények között is képes megőrizni méltóságát...
És volt nagyon rossz is 2o16-ban. Befutott a hír a müncheni lövöldözésről, már írtam is az smst, hogy ugye T., te jól vagy. És T. nem írta vissza,hogy jól van. Egy pincébe terelték le őket, de a lövések lehallatszottak. „Félek”-pötyögte vissza. És aztán csak másnap reggel tudtuk meg biztosan, hogy megúszta, hogy nincs veszélyben. Egész éjjel volt idő gondolkodni. Arra jutottam, ha T. meghal, azt semmi nem teszi jóvá. Sem az, ha kiderül, hogy egy őrült ámokfutó áldozata lett, sem az, ha az ISIS nevében lőtték le. A gonoszságnak nincs nemzetisége, bőrszíne, anyanyelve. A gonoszság sajnos itt lakik köztünk, s nem azzal tudom megfékezni, ha magam is gonoszkodom, ha magam is háborút indítok, s ha elhiszem, hogy a bosszú tényleg édes lehet.
Sokat beszélgettem 2o16-ban. Olyanokkal is, akik nem osztják a véleményem. Jó volt egymás szemébe nézni. Jó volt látni, hogy túl a nagy szavakon és szlogeneken, igazából mindannyian ugyanarra vágyunk: odafigyelésre, elismerésre, biztonságra, szeretetre. Jó volt megtapasztalni, hogy képes vagyok a magam indulatát lehalkítani, s hogy ezzel a velem szemben állót is leszerelhetem. Jó volt a közös nevező közelébe jutni – együtt.
Ajánlom hát útravalónak 2o17-re kedves olvasóm Neked, s magamnak: ha már úgy érzed elviselhetetlen a feszültség, túl sok a halál, elborít a szenny, a butaság, a babona, ha nem látsz magad körül egyebet, mint harácsolást és becsapást, akkor hajolj közelebb. Nézd meg közelebbről, szemléld meg minden oldaláról azt a dolgot. Ha valami zavar, tegyél ellene – ne csak beszélj róla. Ne keress bűnbakot, indulj ki a magad történetéből. Mérd fel, mit tehetsz te a változásért. Szeress, ölelj – ne csak egy fotó erejéig, ne csak mutatóban. Figyelj, hallgass – igazi érdeklődéssel. Keresd a közös pontokat embertársaiddal, ne azon kattogj, hogy mennyi minden van, mi megkülönböztet tőlük. Nézz szembe saját félelmeiddel, gyarlóságoddal, és légy benne biztos, hogy az, aki veled szemben áll, hasonlókkal küzd. Ha valami jobbra vágysz végre, akkor nyisd ki a szíved, és lásd meg vele a nemzetiség, az ideológia, az érdek, a vallás, a csoportok, a bőrszínek és az osztályok mögött a valóságot: magát az embert, akiknél ugye, nincs csodálatosabb. ..
