Fatolvajok

Erdő=fa=fatolvaj. Miközben a kilométereket rovom, rendszerint rendezgetem a gondolataim. Rakosgatok, statisztikákat készítek, számolgatok. Így kezdtem el a fatolvajokat is osztályozni. Igaz, ez sem jókedvemből történt. Van olyan aszfaltos út, amely az erdő közt kanyarog és van olyan rész is, ami inkább ösvény. Mikor, merre. Nem kerestem a tolvajokat, csak beléjük botlottam.

Elsőként a nagyobb halakra lettem figyelmes. A rönkszállítók nem is annyira a szemem szúrták, csupán kellemetlenül közel húztak el mellettem, néha túl gyorsan. Lassan számolni kezdtem. A raktéren 70 lekopasztott kisebb fenyő rönkje fér el. Alaposan megnőtt cserefából 10-20. Pár hónapon át zajlott ez így, gondolatban kiterítettem magam elé a 70 fenyőt, a 10-20 cserefát. Meglehetősen szubjektív számítás, de ahányszor elhúz mellettem egy fát szállító teher, egy focipályányi erdőt érzek magam mellett elsuhanni. Attól félek, túlzottan is valószerű ez a számítás.

Nem tudom, szabad-e hibáztatni a teherautó nyúzott arcú sofőrét, a munkást, aki -15 fokban hajnaltól sötétedésig láncfűrészel. Úgy érzem, ők kemény munkát végeznek, nem túl sok pénzért, az elvek luxusát pedig anyagilag nem engedhetik meg maguknak. Ők azok, akik a ponyvás autó rakterében mosolyognak szürkületkor, arcuk idősebbet mutat, minta amilyenek, boldogok, mert végre letehetik a nehéz szerszámot, hazamehetnek aludni másnap reggel pirkadatig, amikor minden kezdődik elölről.

Ők maguk nem lopnak, bár gyanítom, hogy sejtik, hogy a főnökeik micsodák, hiszen tudják, hogy a nagyember egy menetlevéllel három szállítmány fát sunyiztat ki az erdőből. A kisember magában, kollégák közt, esetleg a kocsmaasztalnál dohog – és ezzel a kérdés le van zárva.

A letarolt oldalak látképét ismerjük a híradóból. Én is láttam ilyen felvételt, mégis úgy esett, hogy földbe gyökerezett a lábam, amikor egy szaladás közben eltévedtem az erdőben, és a sűrűből kiértem egy emberi kezek által megkopasztott részre. A szárazságtól betonosra keményedett keréknyomok, a tarvágás után hátramaradt fák csonkjainak összhatására megálltam, pedig futás közben nem szoktam. Emlékszem, hogy csupán egy szitokszó hagyta el a szám, aztán gombócot éreztem a torkomban. Négy focipálya lehetett ez a rész, amit minél hamarabb magam mögött akartam hagyni, még arról is megfeledkezve, hogy alig sejtem, merre járok.

A felfelé haladó úton a szemem sarkából láttam az „egyént” is. Negyvenes, az öltönye annyiba kerül, mint a biciklim (ami biza nem volt olcsó), szolgálati autóval közlekedik. Látom a rendszámán, hogy cégautó, bukaresti jelzés, ismerős betűkombinációval. Egy másik alkalom során egyik barátom fejti meg: egy bank nevének rövidítése ez, jaj igen, ismerem az embert, ő az igazgató. Az igazgató úr persze nem mindig öltönyben, viszont napi rendszerességgel autózgat arra, amerre én szaladok. Rendszerint előttem ér a céljához: ahhoz a helyhez, ahol az út szélén, szépen egymásra rakva rostokol a szállításra váró méteres fa. Egy nagyobb kazánba máris lehet bepakolni. Párszor láttam, ahogy a fehér szolgálati autóba tuszkolja be a felhasogatott darabokat. Ilyenkor persze rajtunk kívül egy teremetett lélek sincs a környéken, csak mi. Én nem csapok nagy zajt, esetleg lihegek. Mindössze egyszer találkozott a szemünk, akkor szinte azonnal elkapta a tekintetét. Nem mondok semmit, de a tőlem telhető legszúrósabban igyekeztem nézni a tarkóját. Hátha.

A sűrűben is találkoztam már fatolvajjal. „Egésséget fének úr” – mondja bizonytalanul, néz is, meg nem is, fejszével a kezében. Cigány ember, akiről úgy érzem, valamelyest fiatalabb nálam. Pár suhanc kíséri, szekérrel érkeztek, pedig mostanság az őrkői cigánytelep lakói leginkább külföldi rendszámú, alaposan lehurbolt mikrobuszokkal járnak. Az Őrkőn gazdag embert amúgy sem találni. Az anyagi lehetőségek a mélyszegénység és a tisztességes melós közti skálán mozognak, a lakók egytől egyig romák. Rájuk sem tudok Isten igazából haragudni, pedig 40-50 centinél vágják el a fákat, amit látszólag bármilyen különösebb logika nélkül választanak ki. Az sem bántja őket, ha épp turistajelzés van rajtuk.

És ott van még az idős házaspár. Ők nem is tolvajok, hiszen azt az engedélyt, amivel a lehullott gallyakat, földön heverő ágakat össze szabad gyűjteni, ingyenesen lehet beszerezni. Nem tudom, hogy váltottak ki ilyent, vagy sem, hiszen végtére mindegy. Őket nyáron is gyakran látom. Öreg, krémszínű kereklámpás Daciaval érkeznek, az autó mindig tiszta. Nyáron csak úgy üldögélnek, beszélgetnek egymással. Valahogy így szeretnék én is megöregedni, hogy legyen valaki az életemben, akivel gyakran kibóklászunk az erdőbe, csak úgy, mert ráérünk. Próbálom a tekintetemmel nem zaklatni őket, mert érzem: restellik, hogy nem telik rendes tűzifára, gázra, kazánra, pedig ebben igazán nincs semmi tisztességtelen. Amennyire tőlem telik, igyekszem mellettük mosolyogva szaladni, lássák, hogy nincs bennem ellenérzés.

Furcsa keresztmetszetet ad a társadalmunkról az erdőlopás: a dölyfös, arcnélküli tolvajoktól, kisstílű gazdagokon át, a keményen dolgozó, vagy a szociális háló szélén kötéltáncot lejtő emberekig mindenkibe belefutok.

***

Mindezek mellett engedjék meg, hogy jelezzem: ez a szöveg nem a tisztességes és racionális keretek közt zajló erdőgazdálkodás ellen született. A fa természetes anyag, háznak, bútornak tökéletes, de szükség van rá hideg éjszakákon is. Aki aludt már el a tűzben pattogó ágak hangjára, érti a dolgot. Az erdőt ki kell termelni, de úgy, hogy a tevékenység nyomán a faállomány javuljon, a megmaradó példányok pedig az élővilág egyensúlyának megtartását segítsék. Felelőtlenül, kapzsiságból, titokban zajló fakitermeléssel viszont józan ember semmilyen körülmények közt nem érthet egyet.