„Célom az, hogy megismertessek egymással embereket”

S-P O’Mahonyval, Írország tiszteletbeli konzuljával beszélgettünk

A diplomata (jobbról) több mint három évtizede tevékenykedik a romániai magyar közösség érdekében (Fotó: Magyarország Főkonzulátusa Kolozsvár / Facebook)
Hihetetlen erő van abban, ha az ember rájön arra, mi a legfontosabb célja az életben – ha ez a felismerés megtörtént, a döntések, amelyeket hoz, mind ennek a célnak a teljesítését fogják szolgálni, és a megélhetésért végzett munkája is elégedettséggel tölti majd el – vallja S-P O’Mahony, Írország tiszteletbeli konzulja, akivel Magyarország kolozsvári főkonzulátusán beszélgethettünk. S-P a Kolozsvári Tiszteletbeli Konzulok Szövetségének jelenlegi elnöke, ismert személyiség a diplomáciai körökben, az üzleti világban és a civil szférában is. Az Esperra nevű, technológiai fókuszú társadalmi vállalkozás alapítója, több jótékonysági kezdeményezés támogatója. Elmondása szerint életének meghatározó célja az, hogy összekössön, megismertessen egymással olyan embereket, akik amúgy nem találkoznának. Tanul, beszél magyarul, már a kilencvenes évek elején humanitárius tevékenységet végzett Székelykeresztúron.

– Ön Írország tiszteletbeli konzulja Kolozsváron. Olvasóink számára bizonyára érdekes lenne megtudni, hogyan került Kolozsvárra. Mesélne kicsit magáról? Mikor járt először Erdélyben? Mi a fő foglalkozása?

– 1992-ben jártam először Erdélyben. Akkoriban Londonban éltem, és egy modern szemléletű egyházi közösség tagja voltam. Székelykeresztúron kezdtünk el dolgozni – humanitárius segítséget nyújtottunk az ottani, állami fenntartású gyermekotthonnak, amely akkoriban Románia egyik legnagyobb ilyen intézménye volt: rengeteg magyar és roma gyermek élt benne. Az egyházközségünknek nem volt sok pénze, viszont rengeteg lelkes fiatal tartozott hozzánk. Az első évben kísérleti programként először erdei nyári tábort szerveztünk kilencven olyan gyermeknek, akiknek a vakáció idején nem volt hová menniük. Az első programot én vezettem. A következő évben már három csapattal utaztunk ki hat hétre. A programot tizenöt éven át folytattuk, a gyermekotthon bezárásáig. Nagyon intenzíven részt vettünk ebben a munkában. Volt olyan időszak, amikor egyházközségünk tagjainak tíz százaléka magyarul tanult, mintegy hatvan ember, ami rendkívülinek számít. Így kezdődött a kapcsolatom Erdéllyel és a magyar közösséggel. Budapesten is elkezdtem ismeretségeket kialakítani. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ebben az időszakban szerettem meg a magyar embereket. 

A magyarság, a magyar kultúra iránti vonzódásomnak ugyanakkor mélyebb háttere is lehet. Írekként évszázadokon át brit uralom alatt éltünk, természetes érzékenységgel viszonyulunk a birodalmak és a gyarmatosítás kérdésköréhez. Édesapámat szenvedélyesen érdekelte a birodalmak története, illetve az a kérdés is foglalkoztatta, melyik lehetett a világtörténelem legemberségesebb birodalma. Alaposan tanulmányozta a magyar történelmet is – értelmezésében a magyar királyság a legméltányosabb többnemzetiségű államalakulatok egyike volt –, erre már tizenéves korunkban felhívta a figyelmünket a bátyámmal. Már egészen fiatal korunkban beszélt nekünk Magyarország történelmi jelentőségéről, és olyan dolgokat tanított nekünk, amelyek akkor meglehetősen szokatlannak tűntek. Elmagyarázta például, miért olyan hatalmas a budapesti Országház a mai, tízmilliós állam méreteihez képest. Mint elmondta, azért, mert jóval nagyobb állam parlamentjének épült. Úgy érzem: ha Írországon kívül bármely más államban való letelepedésről van szó, apám is annak örült volna legjobban, ha Magyarországon, vagy ahogyan ma mondhatom, a „magyar világban” élek.

A budapesti ír nagy­követség, majd a Malév vezetőtanácsa

A kialakult kapcsolatok miatt közelebb akartam kerülni Európának ehhez a részéhez. Végül 1999-ben Budapestre költöztem. Ír útlevelem volt, az ír nagykövetség valahogyan rám talált, s felkértek, hogy ír diplomataként Magyarországgal és Romániával egyaránt foglalkozzam, mert Írországnak akkoriban még nem volt bukaresti nagykövetsége. Ez rendkívüli lehetőség volt számomra, hiszen személyesen is kötődtem a térséghez. Egyike voltam azoknak, akik felhelyezték úgymond Romániát az ír üzletemberek térképére: kinevezésem előtt a román–ír üzleti kapcsolatokban nem igazán történt semmi.

A budapesti ír nagykövetségen négy évet töltöttem. Ezt követően meghívtak a Malév magyar légitársasághoz. Korábban Londonban a British Airwaysnél dolgoztam, és részt vettem azokban a tárgyalásokban, amelyek a Malévnak a British Airways légitársasági családjához való csatlakozásáról szóltak. Ez különböző okok miatt végül nem valósult meg, de a Malévnél már ismertek: én lettem a vezetőtestületben az egyetlen külföldi igazgató. 

Azért is szokatlannak számított a testületben való jelenlétem, mert a szakmai tapasztalatom és értékrendem alapján neveztek ki, nem politikai kapcsolatok révén. Értékesíté­si és marketingigazgató voltam, nagy csapattal dolgoztam, és körülbelül évi háromszázmillió eurós értékesítési költségvetésért feleltem. Kiváló tapasztalat volt, nagyon szerettem ezt a munkát. Édesapám is a British Airwaysnél dolgozott egyébként, így mondhatni, hogy a repülés a véremben van. Egy légitársaság képviselete bizonyos szempontból hasonlít egy állam képviseletéhez – a Malévet is nagyon izgalmas volt képviselni.

A főnököm, aki a mai napig jó barátom gyakran küldött külföldi közönségkapcsolati eseményekre a feleségemmel, aki egyébként Hargita megyéből származik. Egy alkalommal háromnapos utazást tettünk To­rontóban és New Yorkban. Elsősorban az ott élő magyar közösségeket kerestük fel, s arra ösztönöztük őket, hogy budapesti utazásaikhoz a Malév járatait válasszák. A torontói és New York-i magyarok számára egészen meghökkentő volt, hogy a Malév hivatalos képviselőjeként egy magyarul beszélő ír férfi és annak Hargita megyei magyar felesége érkezett. Nagyon érdekes volt látni, hogyan próbálták ezt értelmezni.

Sajnos, a Gyurcsány-kor­mány később eladta a légitársaságot egy orosz oligarchacsaládnak, amely lényegében tönkretette. Bár aztán a magyar állam visszavásárolta, ismét állami ellenőrzés alá került, nem lehetett megmenteni. Ez sajnálatos, mert a Malév nagyszerű légitársaság volt. (A Malévet 2007-ben, a Gyurcsány-kormány idején privatizálták: a légitársaság 99,95 százalékát 200 millió forintért az AirBridge Zrt. vásárolta meg, amelyben 49 százalékos részesedése volt Borisz Abramovics orosz üzletembernek, 51 százaléka pedig magyar magánszemélyeké volt. A konstrukció mögött az orosz állami tulajdonú Vnyesekonombank [VEB] finanszírozása is szerepet játszott. A Malévet 2010-ben a Bajnai-kormány államosította vissza: állami tőkeemeléssel a magyar állam mintegy 95 százalékos tulajdonrészt szerzett – szerk. megj)

A szüleim évente négyszer-ötször meglátogattak bennünket Budapesten. Édesapám rendkívüli módon tudott kommunikálni a magyar emberekkel, annak ellenére, hogy nem beszéltek közös nyelvet. Volt egy vele egykorú magyar barátja, Judit, aki régi nemesi családból származott. Judit és édesapám órákon át tudtak egymás mellett ülni és beszélgetni, noha nem volt közös nyelvük. Hihetetlen volt látni.

Ingázás Maros­vásárhely és Bécs között

2005-ben felkértek, hogy csatlakozzam egy marosvásárhelyi mikrofinanszírozási vállalat (az Opportunity Microcredit Románia) igazgatótanácsához, így a Malévtól 2008-ban távoztam. Akkoriban már Bécsben éltünk. Húsz hónap alatt körülbelül hatvanszor utaztam Bécsből Marosvásárhelyre. Azt a repülőjáratot használtam, amelynek elindításában, a Malévnál dolgozva közreműködtem. Ez a járat körülbelül hat hónappal a Wizz Air piacra lépése előtt indult el. Minden hétfőn ezzel utaztam Vásárhelyre, csütörtökön pedig visszarepültem Budapestre. Onnan vonattal vagy autóval mentem tovább Bécsbe. 

– Ez bizony nem volt hétköznapi ingázás…

– Nem, egyáltalán nem, és ekkoriban már két kisfiúnk is volt. Bécsből aztán Marosvásárhelyre telepedtünk át, miután a vállalatnál betöltött ideiglenes vezérigazgatói tisztségemből előreléptettek állandó vezérigazgatóvá. Négy évig éltünk Marosvásárhelyen, majd 2014-ben Kolozsvárra költöztünk, mert úgy ítéltük meg, hogy nemzetközi hátterű családok számára itt több lehetőség áll rendelkezésre.

Később aztán befejeztem a vállalatnál végzett munkámat, amely szintén értékes tapasztalat volt. A marosvásárhelyi testület mellett kenyai és szerbiai igazgatótanácsokban is dolgoztam – mindkét államba körülbelül évente négyszer utaztam. Mindig mulatságos volt, amikor Kenyában megkérdezték tőlem, honnan jöttem. Azt válaszoltam: „Erdélyből érkeztem.” Erre megkérdezték: „Erdély? Az egy valódi hely? – Igen, valódi” – mondtam én.

„Egyike voltam azoknak, akik felhelyezték Romániát az ír üzletemberek térképére” (S-P O’Mahony / FACEBOOK)

2013-tól Őfelsége Margareta alapítványa (Fundaţia Regală Margareta a României) igazgatótanácsának is tagja vagyok. Őfelsége Margareta hercegnőt, a férjét és a szüleit már az 1990-es évek óta ismertem, és nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Az igazgatótanács tagjai Románia pártpolitikától független elitjét képviselik. Az üléseket angolul tartjuk, ami természetesen megkönnyíti a dolgomat. Az alapítványban betöltött egyik sajátos szerepem, hogy a magyar és roma közösségek szempontjait, valamint igényeit képviseljem. Mivel ír vagyok, ez esetenként lehetővé teszi számomra, hogy Románia magyar közösségének igényeit és kulturális hátterét úgy ismertessem, hogy azt mások esetleg nyitottabban hallgassák meg, mintha azt magyar ember mutatná be.

A gólyák, amelyek összekötik Erdélyt Afrikával

Megosztanék egy számomra kedves gondolatot: a Kárpát-medencében élő gólyáink télire Kelet-Afrikába, elsősorban Kenyába vonulnak. Az év különböző időszakaiban itt is és Kenyában is találkoztam ugyanazokkal a gólyákkal. Megvannak a maguk jól bevált helyei: itt minden évben ugyanabba a fészekbe térnek vissza, s Kenyában is ugyanott telelnek. Nekem mindössze húsz órába telt repülővel eljutni Kenyába, a gólyáknak viszont hetekre van szükségük ugyanehhez az úthoz. Számomra a gólyák a világot összekötő kapcsolatok megrendítően szép jelképei. Arra emlékeztetnek, hogy a világ különböző pontjain élő emberek és közösségek sokkal szorosabban kötődnek egymáshoz, mint azt gondolnánk.

Rendet teremteni egy növekvő vállalatban

Kolozsváron egy Heraldist nevű helyi marketingügynökség operatív igazgatója lettem, lévén a marketing a fő szakmám. A vállalatot egy házaspár, Adi és Elena alapította. A cég a két alapítótól körülbelül huszonöt alkalmazottig növekedett. Mindazok az eljárások, megoldások, amelyek két-, öt- vagy nyolcfős vállalkozásnál működnek, huszonöt munkatárs esetében már nem feltétlenül megfelelőek. Működési szabályzatokra és rendszerekre volt szükség. Ezeknek a kidolgozása volt az én feladatom. Szerettem ezt a munkát is, három évig maradtam. Végül lényegében megszüntettem a saját állásomat: miután kidolgoztam a rendszereket, és azok megfelelően működtek, a vállalatnak már nem volt rám szüksége abban a szerepben.

Ezután újabb változás következett be az életünkben. Édesanyám megözvegyült, a világjárvány alatti bezártság miatt egészségügyi problémái adódtak, így az egész családdal Nagy-Britanniába költöztünk, hogy gondoskodjunk róla. Körülbelül tizenkét hónapon át, az elhunytáig ott voltunk – ez nagyon sokat jelentett számára. Két fiunk van, akik most tizenkilenc és tizenhét évesek, valamint egy hétéves kislányunk. ­Ő akkoriban mindössze két- vagy hároméves volt, s ő lett a család középpontja, nagyon kötődött anyámhoz.

2022 nyarán újra Kolozsvárra költöztünk. Jelenleg egy globális mozgalom igazgatótanácsában tevékenykedem, amely különböző országok keresztény vezetőit támogatja. Már körülbelül negyven országban működünk. Az alapítvány tulajdonában van az Esperra nevű társadalmi vállalkozás is, amelyet én vezetek, és amelyet nemrég indítottunk el. Az Esperra abban segíti az értékalapú vállalkozókat, hogy hatékonyan fejlesszék és növeljék a cégeiket. 

– Mit tekint ön a legfontosabb céljának?

– Azt gondolom, hogy fontos, hogy ne kizárólag a munkánkon vagy korábbi tapasztalatainkon keresztül határozzuk meg önmagunkat. Nagyon sokat segít, ha felismerjük életünk fő célját, megértjük, miért vagyunk itt. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt a kérdésst sikerült magam számára megfejtenem. Más helyett nem tudom megoldani, esetleg tanácsot adhatok ahhoz, hogyan találhatja meg.

Ha az ember megérti a saját célját, olyan döntéseket hozhat, amelyek révén a fizetett munkája és egyéb tevékenységei egyaránt ezt a célt szolgálják. Valószínűleg ekkor érezheti magát a leginkább elégedettnek. Az én legfontosabb életcélom az, hogy összehozzak olyan embereket, akik egyébként valószínűleg soha nem találkoznának – lássuk, mire jutnak. Így közelítem meg a tiszteletbeli konzuli feladataimat is. Az Esperra szintén olyan erőteljes eszköz, amelynek segítségével globális szinten tehetem ugyanezt. 

– Hogyan lett Írország tiszteletbeli konzulja Kolozsváron?

– A történet arra az időszakra nyúlik vissza, amikor ír diplomataként Romániával foglalkoztam, még azelőtt, hogy Írország bukaresti nagykövetsége létrejött volna. Amikor 2004-ben megalapították a bukaresti nagykövetséget, egyik utolsó feladatom az volt, hogy segítsek a nagykövetnek kiválasztani az első munkatársakat. A nagykövetség irodavezetője, Miruna több mint húsz év múltán is a bukaresti képviseleten dolgozik – igazi szupersztár. Valahányszor új nagykövetet neveztek ki, felhívott, és azt mondta: „S-P, megérkezett az új nagykövet. Kérem, mondja meg, mikor tud Bukarestbe jönni, hogy együtt ebédeljenek.” Így találkoztam valamennyi későbbi nagykövettel.

2023 júniusában, az akkori nagykövet, Paul McGarry felismerte: Erdély jelentősége és összetettsége miatt jó ötlet lenne tiszteletbeli konzult kinevezni a térségbe. Tekintve, hogy körülbelül huszonöt éve veszek részt Írország, Magyarország és Erdély kapcsolatainak alakításában, tudásom és rálátásom van ennek a feladatkörnek a betöltésére. A konzuli körzetem tizenkét erdélyi megyére terjed ki.

– Melyek a legfontosabb feladatai tiszteletbeli konzulként? 

– Úgy gondolom, ennek a feladatkörnek két fő része van: az első az emberek összehozása, amely egyben a személyes életcélom is. Ezt főleg rendezvények révén valósítom meg, de közvetlenül is megkeresnek. Jelentkeznek például, azzal, hogy: „S-P, van egy ötletem. Kivel tudna összekapcsolni?” Ez mindkét irányban működik. A helyieknek lehetnek Írország számára érdekes elképzeléseik, miközben ír magánszemélyek és vállalatok is kereshetnek erdélyi partnereket.

Fontosnak tartom az őszinte, hiteles ismeretségeket. Gyakran előfordul, hogy valaki előáll egy ötlettel, de valójában csak pénzt akarna szerezni hozzá. Én azoknak tudok segíteni, akiknek ugyan szükségük lehet finanszírozásra, de a kapcsolatteremtést fontosabbnak tartják a pénznél. Az írek számára egyébként különösen fontosak az emberi kapcsolatok. Ez az egyik erősségünk: nálunk minden a bizalom és a jó kapcsolatok kiépítésével kezdődik.

Írország például nem kifejezetten törekszik hivatalos testvérvárosi kapcsolatok létrehozására, ennek ellenére mégis alakulhat ki szoros együttműködés ír és romániai település között. Kilkenny és Bethlen kapcsolata az egyik legjobb példa erre. Bár hivatalosan nem testvérvárosok, együttműködésük ahhoz hasonló. A kapcsolat személyes ismeretségekből fejlődött ki, majd egyre szorosabbá vált.

A munkám másik része az ír állampolgárok segítése, ha Romániában nehézségekbe ütköznek. Közép- és Kelet-Európában ez általában kezelhető feladat, hiszen viszonylag kevés ír állampolgár él vagy nyaral a térségben.

Spanyolországban például egészen más a helyzet. Írországból évente körülbelül ötmillió beutazás történik Spanyolországba. Statisztikailag ez olyan, mintha minden ír évente egyszer Spanyolországba utazna. Valószínűleg ez a kedvenc úti célunk. Úgy tudom, a madridi ír nagykövetségen körülbelül nyolcan foglalkoznak teljes munkaidőben az ír állampolgá­rok sürgősségi ügyeivel, és Spanyolország különböző térségeiben legalább hat ír konzul is dolgozik. 

Romániában évente mindössze húsz-huszonöt sürgős konzuli ügyintézést igénylő esetünk van, ezeknek körülbelül jellemzően a fele tartozik az én körzetembe. Leggyakrabban elveszített okmányok miatt keresnek meg bennünket, amikor valaki haza szeretne utazni. Persze más ügyekben is kérnek tanácsot. Előfordul például, hogy azt szeretnék megtudni, milyen dokumentumokra és eljárásokra van szükség ahhoz, hogy egy ír férfi feleségül vehessen egy román állampolgár nőt. Megjegyzem, a fordított esettel még nem találkoztam.

A kolozsvári magyarok „szuperképessége”

– Szeretne még valamit üzenni a Szabadság olvasóinak?

– Kolozsváron és Marosvásárhelyen is éltem, Hargita megyét is jól ismerem. Arra a következtetésre jutottam, hogy a kolozsvári magyar közösségnek van egy sajátos tulajdonsága, amelyet szuperképességnek nevezek: az emberek legalább három nyelvet beszélnek magas szinten, hiszen az anyanyelvük a magyar, jól megtanulnak románul és általában egy nemzetközi nyelvet is. Erdély keleti régióiban ez nincs feltétlenül így. Sokan elboldogulnak ugyan a románnal a mindennapi ügyintézés során, de nem feltétlenül használják magabiztosan a nyelvet.

A magyar, a román és legalább egy nemzetközi nyelv ismerete rendkívül értékes készség. Nemcsak több szakmai és üzleti lehetőséget teremt, hanem a gondolkodás fejlődésére is hatással lehet. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a fiatal erdélyi magyarok már gyermekkorukban könnyen és hatékonyan megtanulhassanak románul.

Ismerek Marosvásárhely környéki falvakban élő, rendkívül intelligens tizenéveseket, akik úgy kezdték el az iskolát, hogy egyáltalán nem beszéltek románul. Magyarul tanulnak, szinte minden tantárgyból kilenc-tízes tanulók, románból viszont gyengén teljesítenek. Kétségkívül nem azért, mert nem lennének képesek megtanulni a nyelvet, hanem azért, mert azt nem megfelelő módszerrel tanítják. A tanterv gyakran abból indul ki, hogy a gyermek az iskolakezdés előtti hat évben már beszélt románul – ez azonban sok esetben nem igaz. Így ezek a kiváló képességű diákok frusztrálttá válnak, ellenérzés alakul ki bennük a románnal szemben. Ezen mindenesetre változtatni kell.

Köszönjük, hogy előfizet a Szabadságra és támogatja lapunkat!