Csak futóknak
Fussunk egyet a blues körül. A zenei részről nem szívesen írok, hiszen akkordokat, technikákat a szakbarbárok ismernek jobban, nekem, mint fogyasztó, pedig édes keveset jelent mindez. Arról nem is beszélve, hogy a zene elkísér, miközben gyakran semmi hangforrás sincs körülöttem. Legyen szó inkább a szomorkás blues érzésről.
Egyik lábam teszem a másik elé. Belső ritmus, belső dallam, Eric Claptont hallom, ahogy a Lassú Kéz Paul McCartney-t kíséri, lassú mozdulataival, a dallam hajlít egyet-egyet. A dallam közepes tempó, érzik a beat korszak rajta, vinné is a gondolatom tovább, de csak visszakanyarodok a kiindulási pontra. A kiindulási pont pedig a csend, a tőlem, szószátyár műsorvezetőtől oly idegen állapot. Néha mégis belekényszeredek. Belekényszerítem magam, mert nem vigyázok arra, hogy mit olvasok. Az írott szó mágiája engem magához
kötött, a rosszindulattal átitatott, mindennemű javító szándéktól mentes karakterek pedig egyszerűen elszomorítanak és néha beszippant a közösségi média végtelenbehajló lefelé görgetése.
Ha már bluesnál tartunk, egyik kedvencem, Seasick Stevet fogom idézni. Ez a 80-hoz közeledő muzsikus egy fa-seprűnyélből és egy öreg autó dísztárcsáiból fabrikált magának valami elektromos gitárszerű hangszert, afféle elektromos didley bow-t, a blues gyökereinek hangszerét, azt pengeti, miközben olyanokat énekel, hogy I started out with nothing and I’ve still got most of it left, azaz semmivel vágtam neki, és ebből a java része még megvan. Így érzem én is néha magam, blues a kedvem, ha úgy tetszik, csakhogy nem tudok muzsikálni, kezelem a gondot, ahogy tudom, futócipővel, domboldallal, erdővel, az ösvényről rám csodálkozó őzzel.
Szómérgezésre futócipő a gyógyszer, ami sajnos túl gyakran kerül elő. Jöjjön egy újabb zenei referencia, Minodora. Most sem kell kétségbe esni, ha ismeretlen a név én is a guglinak köszönhetem múló ismeretségünk. Kedves hangú, de rettenetesen tenyérbemászó asszonyságról van szó, aki alaposan cukrozott muzsikát művel, megélhetésszerűen. Az egyik természetjárós oldalon bukkantam erre az unszimpatikus jelenségre, aki a Torockói-hegység egyik védett területén szórakoztatta a Nárciszok Ünnepén a közönséget. Natura 2000 területen zajlik mindez, ami rezervátum kellene legyen. Hogy éppenséggel, hogyan lehet ott ilyen ünnepet szervezni, kérdezzék attól, aki jóváhagyta. Természetvédelmi övezetben sem zajnak, sem miccsnek, sem mocsoknak nincs helye, virágszedésnek meg annyira sem. A történet röviden összefoglalva annyi, hogy az énekesnő felkéri a bulit szervező község alpolgármesterét, hogy tépjen neki már egy kis virágot. Mindez szépen megtalálható az énekesnő rajongói oldalán is, mert a szégyenérzet és a tudatlanság kéz a kézben járnak most is.
A reakciók olyanok, amilyenre lehet számítani: csúnyák. A környezetet óvni vágyó hozzászólók, és a kevésbé informált hozzászólók alpári módon nethuszárkodnak. Hiába, egy billentyűzet előtt könnyű dolog szájhősködni.
Semmivel vágtam neki, mondom magamnak, és ebből a java még megvan. Átérzem a felháborodást, talán mindkét részről. Nem értik egymást az emberek és ezért készek lemondani a jóindulat és józanság mázáról is. Pötyögök én is pár szót, hozzászólnék a vitához, de aztán rájövök, fölösleges. Fölösleges, mert aki a nárciszmező szépségét csak úgy képes átélni, hogy virágot szed, az nem tudja hazavinni a látványt lélekben. A többiek bármit is írnak, a baj már megtörtént. A környezetvédelem gyerekcipőben jár, ameddig nem lesz óriási a baj, villámgyors fejlődésre nehéz lenne számítani.
Itt jön be a képbe a blues. A vitához is úgy viszonyul, ahogy a nárciszokhoz: külső szemlélőként én teszem. A blues ismeri a szomorúságot, mondhatni, nem is lenne blues fájdalom nélkül: de itt nem áll le. Kicsit optimistább, kicsit reménykedőbb, panaszkodik, de reménykedik is. Bízik abban, hogy minden vacakság ellenére jobb lesz a helyzet, még ha pillanatnyilag borús is a horizont.
A nárcisz pedig blues növény: hiába tépik, tapossák, jövőre újra virágba borul és nem is azért, mert valami mély filozófia mentén meg akarja mutatni a világnak, hogy nem lehet őt csak úgy legyűrni, hanem azért mert ilyen.
