Lehet ezt az aránytalanságot programba (alapszabályzatba) iktatott kvótarendszerrel enyhíteni, a rekrutációs folyamatokat eleve úgy alakítani, hogy a lányok, asszonyok egyrészt kedvet kapjanak fejszét ragadni és azt egyre keményebb fákba vágni, másfelől meg valós esélyt szavatolni a pályaívre: mondjuk most épp a választások előtti jelöltrangsorolás pillanatában. Lehet ezt még lentebbről és hátrébbról kezdeni: az oktatásban, civilek képzésében, helyi közösségekben, és miért ne, egyházakban akár. A címbeli megjelölés mitikus-ókori glazúrja alatt pontosan azt a harciasságot, kombatív jelleget vélem felfedezni, ami inkább a határozottságról és a kitartásról szólna, mint holmi lovas-nyilazós-portyázós alaphelyzetről. Ilyenkor példaképeket szoktak sorolni: Gandhi lánya, II. Erzsébet, Madeline Allbright… újabban Maia Sandu. Kivételek ők, vagy épp arra való minták, hogy serkentsék a közügyek iránti érdeklődést, s a hely dolgait hetente kézimunkakörön megtárgyaló hölgykoszorú csak a kezdete legyen a történetnek?
Közelebbről két esetre térnék ki, témába illően: Új-Zéland kormányfőjének és Finnország miniszterelnökének példája – Jacinda Ardern és Sanna Marin szerepvállalása arra utal, hogy lehet csúcsra jutni 34-35 éves nőként, ott helytállni, és mintegy ötéves időszak után távozni. Egyikük kimerültségre hivatkozva, másikuk pedig választási kudarcra érkező válaszként távozott posztjáról. Eközben macsoid, fickósan fiatalos cselekkel magukat álcázó leharcolt férfiak (akik nem államférfiak, csak politikusok) időnként sajnálni való görcsösséggel kapaszkodnak egykoron megszerzett székekhez – néha a perverziót súroló cselekkel, törvények csűrésével, válsághelyzetek prolongálásával.
Most pedig két (földrajzilag) közelebbi példa: Novák Katalin és Varga Judit vesszőfutása (az urak voltak elég bőszek beáldozni őket, mintha csak azt mondták volna kisztihandos előzékenységükben: csakis magácska után – majd, amint kiléptek, rájuk vágták az ajtót, s a valahai kolostor árkádjai alig tudták elnyelni az elégedett felszusszanás visszhangját), meg a 89 utáni román kormányok történetének egyik legfájdalmasabb epizódja – Viorica Dăncilă botrányosan kínos miniszterelnöki teljesítménye. Mindkét esetben a nő mint eszköz, báb, igencsak pótolható eleme a hatalmi képletnek. És ezáltal a feminin szerepkör nyilvános és plenáris kompromittálása. Ha ehhez még hozzávesszük a jelenlegi amerikai alelnök, Kamala Harris szerény alakítását, az összkép árnyaltabb és némileg teljesebb lehet.
Az olvasó, aki a hagyományokat és az azokon nyugvó értékrendet bizonyos regiszterben képzeli el természetesnek, most épp arra gondol, íme, egy újabb genderpárti szöveg. Okkal vélheti így: egyrészt, mert joga van a közzétett textusról véleményt formálni, másrészt meg a magam során továbbra is állítom: az „emezenek” ne nézzenek félre, ne cöcögjenek és tiltakozzanak, mihelyt a Föld lakosságának több mint fele nő, a tehetséget, rátermettséget nem a kromoszómaszerkezet alapján osztják, és a demokratikus berendezkedések működése nem lehet csupa hím döntnöki testületek és végrehajtó vezérkarok függvénye.
