Felidézte egy hajdani köszörűs fémes recsegő hangját, amit sokszor hallgatott gyermekkorában, a nyikorgó melódia elkápráztatta, minden emlékét most ízére szedte szét az önvizsgálat. Majd felemelte fáradt tekintetét, nézte a mennyezetet, a festés kusza vonalai furcsa játékot űztek képzeletével. A csacska, tréfás játék lelki szemei elé tárta a múltat, körvonalazódott életének egy-egy darabja, amikor még teljes harmóniában élt önmagával, és a család mindent jelentett a számára.
Vince kitartóan bámulta a plafont. Az első kép egy farkát idegesen csavargató macska volt, eszébe juttatta a gyermekkori macskajátékot, amiben rendszeresen vesztes volt. De ugyanakkor megjelent Cirmi, Panka lánya kedvence, a sok kedves óra, az együtt töltött vidám élet. A plafonon továbbá ott tornyosultak a sziklás hegyek, az Alpok, amelyeket drága feleségével együtt másztak meg, mint megannyi süvegcukor, amit Panka oly szívesen nyaldosott. Lehunyta a szemét, és továbbgondolta a képekben rejlő lényeget, s felidézte múltbéli életét.
Valamikor régen sikeres ember volt, minden olyan jól indult, minden olyan szépen kezdődött. Még az egyetem első éveiben járt, csak úgy szürcsölte az ifjúkor gondtalan örömeit. A lépcsőn éppen fölfelé ment, Nóra pedig lefelé jött. Kislányos rugalmassággal lépkedett, magas, formás alakja, hosszú szép ívű lába rögtön feltűnt. Nem lehetett nem észrevenni bűbájos tekintetét, nagy szomorú szemeit, panaszos ajkait. Mit számított már a könyvtár, ahová igyekezett, nem látott mást, csak Nórát: meglátni, megszeretni első látásra, ő ezt jelentette számára. Rögtön vigaszt nyújtott a lánynak, akit azért tettek ki az óráról, mert nem jegyzetelt, csak lógatta jobb karját. A tanár csak éppen azt nem tudta, hogy Nóra balkezes, kitűnő ürügy most az ismerkedésre, jó lehetőség, hogy vigasztalja.
Nagyszerű évek következtek, a tavaszi románc teljesen elkápráztatta, minden egyes szabad percet együtt töltöttek el. Sokat kirándultak, hegyet másztak, bicikliztek, máskor a tengerpart homoksövényén nézték a gördülő hullámokat, szippantották a sós szél oxigéndús levegőjét. Nórának finom érzéke volt a szerelem leheletnyi játéka iránt, és Vince hagyta magát sodródni e játszmában. Az egyetem után összeházasodtak, kitűnő állást sikerült elfoglalniuk. Nóra földrajzot tanított, Vince mérnökként dolgozott egy autószerelő műhelyben. Szorgosan dolgoztak, jó eredménnyel, s egyből az élet napos oldalán érezték magukat. Ezután is rájuk kacsintott a szerencse, Nóra keresztanyja örökös nélkül halt meg, így minden ingatlanát Nórára hagyta. Lett szép lakás, csöpp kert, lugas, ahol egymásnak turbékolhattak. Egy kislányuk született, kedves, hízelgő. Amint cseperedett, csak úgy megakadt rajta a szem: finom metszésű arc, szokatlanul sötét szem, lágyan ívelő szemöldök. Nem is várhattak több elégtételt az élettől…
Vince mozdulatlanul feküdt, hallgatta a fülemüle hangját, amely belekiáltott az éjszakába. A lelki szemei előtt megvillanó képek fakulni kezdtek. A hold már lenyugodott, csillagok tömege ragyogott odafenn. Kérdések tolakodtak elő hirtelen, amelyekre nem tudta a választ. Rövid idő múlva az ébresztő idegölő hangja rádöbbentette, hogy ismét felvirradt egy szürke nap komor életébe, és a kép, amibe annyira kapaszkodott, úgy folyt ki az ujjai közt, mint a víz. A szobában még sötét volt, de az ajtó alatti résen egy bíborszínű fénysugár hatolt át, s ő tudta, hogy az álomnak végleg búcsút mondhat. A jéghideg víz, amint bőréhez ért, érezte, hogy elkezdődik egy nap, de csak úgy, mintha minden a végéhez közeledne. Mikor a tükörbe pillantott, kidülledt szemei alatt duzzadt könnyzacskók tűntek elő.
Elhúzta a sötétítőt, meggyújtotta a gázt, kávét főzött, majd gondosan lezárta a csapot. Kilépett az ajtón, szeme lassan hozzászokott a fényhez, a kutya megfordult, okos fejét kíváncsian felé fordította, hogy lássa, hogyan kezdi az ember a napot. Vince, amióta egyedül volt, már megszokta, hogy az állattal beszéljen. Hosszan elmerengett, megcirógatta a kutya bozontos fejét, közben bámulta az eget: a felkelő égi lámpást felhősipkák takarták el az égen úgy, mint ahogy emlékezete játszott bújócskát előtörő gondolataival.
Kint ült a zsámolyon magába roskadva, hirtelen tovább fűzte éjszakai gondolatait, amelyek fészket vertek az agyában. Valamilyen számadást készített az életéről, mintha lelke már teste felett lebegne. Életében ott ötvöződött a hit és a babona, miközben azon töprengett, mikor is romlott el minden…
Nóra a baglyot hallotta huhogni éjszaka, recsegett a bútor s a lépcső, amint lejött a hálóból, egy denevér is berepült, ott csapkodott a falon. Nóra akkor reggel már nem volt a régi, mintha leheletnyi könnyű árny futott volna végig arcán, csak úgy könnybe lábadt a szeme, megszédült, ágynak esett, s nem kelt fel többé. Sorba járták az orvosokat, messzi korházakban kerestek gyógymódot hasztalanul. Nóra szíve tépett madárszárnyként verdesett, csak úgy, mintha végleg belefáradt volna az életet nyújtó pergésbe. Egy alattomos betegség végleg elvette életerejét, s nem volt már más, mint önmaga árnyéka. Vince kitartóan virrasztott ágya felett, miközben Panka már házon kívül keresett társaságot. Egy alkalommal részt vett egy tüntetésen, majd végleg elhagyta az otthonát. Vince csak akkor döbbent rá, hogy lánya meleg, ezért külföldön próbálta kiélni ösztöneit.
Nóra egyre gyöngébb lett, úgy fogyott el, mint a gyertyaláng, s ahogy múltak a percek, a szíve egyre gyengébben vert. Utolsó kérése az volt, hogy Vince ne adja el a házat, maradjon továbbra is abban a „meleg fészekben”, amelyben oly boldogok voltak együtt.
Vince egyedül maradt, magányosan, csak a kutyával indult el néha, hogy fejét kiszellőztesse. Egyszer Foltos összefutott egy idegen kutyával, ekkor Vince is szóba elegyedett a másik gazdával. Néhány találkozás után engedett az unszolásnak, és elment a klubba, ahol a PokerStars működött. Eleinte lenyűgözte a játék, az először nyert összegért óriási márvány sírkövet emelt Nórának, utána a kisebb összegeket kicsi spórolt pénze mellé teszegette. Egy idő után elpártolt tőle a szerencse, egyre nagyobb értéket veszített, s az adósság csak nőtt. Megállni mégsem tudott, utolsó alkalommal az új barát nyújtott kölcsönt, ő pedig letétbe helyezte a házat. Telt az idő, Vince nem tudott fizetni, s most a lakását is el fogják árverezni…
Már jó ideje kint üldögélt, befejezettnek érezte a számadását, eddig volt ereje perlekedni, lázadozni sorsa ellen. De most úgy érezte, mindennek vége, lezárult életének ez a szakasza. Mindeddig várt, hogy helyre hozhassa bukott életét, kitörölje a vesztes szót a tudatából. De már késő. Gyökeret vert tudatában a félelem, mely kínosan terebélyesedett, agya mind szüntelen azt susogta: „Szerencsejátékot űzni súlyos hiba volt, bukott életét nem tudja helyrehozni.” Az otthon olyan kietlen lett. Ekkor megjelent Nóra szelleme, s szüntelen vádaskodott: „Csak a ház ne kerülne idegen kézre.” Mint hitét vesztett Illés, menekülni próbált hasztalan.
Hirtelen felállt, három konzervet bontott a kutyának, majd vizet is töltött a tálba. Visszament a konyhába, gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Valahol messze harang szólt, hírharang, már alig hallotta. Vízzel töltötte a bögrét, majd meggyújtotta a gázt, újra kávét főzött. Mereven nézte, amint a kávé szintje lassan emelkedik a bögrében, majd kifut, és eloltja a lángot. Keze ösztönösen közeledett a csaphoz, de félúton megállt, nem zárta le a gázt! Még egyszer körülnézett, a nap éppen a polcon lévő fotót világította meg, ragyogott Nóra kedves arca, de ő már nem látta. Nagyot ásított, ledőlt a díványra, majd lehunyta fáradt szemét.
