Épp elfordítja a kulcsot a zárban, gyújtást ad, és már indul is a motor, pedig diesel, és azt mondták, ne ijedjen meg, ha elsőre sose indul be, ilyen a diesel, hallgassa, ahogy fokozatosan nő a kocsi ereje, pianóban kezdi, mondta a szalon tulajdonosa, mintha értene hozzá, de dalolt is valamit, zümmögött, közben megsimogatta a kocsi orrát, megkerülte egyszer az autót, végigsimogatta közben, megkerülte még egyszer, ellenkező irányból.

Tíz napja él a kijárási tilalom Budapesten este nyolctól. Nem mintha az az esti kijárós, kocsmázós lennék, akivel este nyolc után lehet találkozni a város kultikus helyein, de megnéztem, és utoljára 1956-ban volt ehhez hasonló. Akkor nem a TEK-esek rótták az utcákat szabályszegőket keresve, hanem a szovjet tankok. És akkor a kijárási tilalmat december 24-éről 25-ére virradó éjszaka felfüggesztették tekintettel az éjféli misére.

Hív a laptopod, anya, vedd fel!, tájékoztat a gyerek, míg én az utolsó simításokat végzem magamon, a tükör előtt. Három hosszú online megbeszélésem lesz, megadom a módját: csüngő fülbevaló, színes, pöttyös. Egy Eiffel-toronyt mintázó ékszertartón lógnak a fülcsiim, páronként, színenként sorakozva, a torony csúcsáról csüngnek le a lehosszabbak, 2 pár. A kisfiam szerint annyira csillognak, hogy csak aranyból lehetnek, sokat érnek, el kéne adnunk járvány után, és vehetnénk egy jachtot az árából. Jó lenne tudni, mikor lesz vége a járványnak, elképzelem, ahogy a jacht orrában ülve, a lábam a tengerbe lógatva siklunk a vizen.

Nyolc hónap agyonviselés és agyonmosás után dobtam ki az első maszkom. Nagyon szerettem, egybenőtt vele az arcom, és az elmúlt nyolc hónapom is. Eredetileg úgy vettem, hogy ez lesz az a maszk, amit addig hordok, amíg el nem űzöm a vírust vele. A barátnőm nagynénje halálfejes maszkokat varr március óta, egyenként adja el őket ugyanazzal a céllal: addig kell viselni, míg le nem esik a viselő arcáról, ami a járvány végét is jelenti egyben, hisz annyi halálfej csak legyőz egy alattomos vírust. Az enyém nem halálfejes, csak egyszerű fekete volt, pamut. Azóta többfélét, sokféle mintájút kipróbáltam, különböző anyagokból. Néztem, ki milyent hord: egyszer valakitől megijedtem, Joker-vigyort viselt a maszkján.

A reggeli kávé szent. Három, négy héttel ezelőtt még hajnali kávézásnak számítottak: fél 6 előtt két rövid presszó, kis tej, minimális édesítés. Leülök a kanapéra, már kiültem azt a helyet, a kávézóst, süppedő kárpit. Üvegpohárból iszom, arra esküszöm. Látom, mi van benne, milyen állagú. Imádom, ahogy a kávé illata, íze, végigmegy rajtam, a kávé által ébredek fel, kezdődik el a nap.

Negyvennyolc órája dolgozik ügyeletben. Idősek otthonában ápoló, és ilyenkor, karácsonykor csak azok a páciensek maradnak a házban, akiknek a világon senkijük sincs, akárcsak neki. Tavaly még élt Fifi, hűséges kutyája, aki 13 év után pusztult el. Fifi méltósággal viselte elmúlása végnapjait: utolsó reggelen is üdvözölte őt, a gazdáját, és ahogy korábban mindig, 13 éven át ébredéskor körbe ugrálta, most is azt próbálta, de már csak a fekete szemén át sugárzó értelmes tekintetén látszott, hogy felállna, körbeugrálná megint őt, és játszanának, labdáznának, és vidáman, csaholva elkísérné őt az otthonig.

2009 decemberében jártam Svájcban először. Autóval mentem, két napot utaztam oda, és két napot vissza. Davosba kívánkoztam, nem csak Hans Castorp miatt, hanem mert rátaláltam egy tóra Davos mellett, ahol télen zavartalanul lehet siklani a tó befagyott jegén gyorskorcsolyával. a gyorskorcsolyázás nekem maga az abszolút szabadság; gyerekkoromban számomra az volt az egyetlen, a rendszer keretei között élvezhető téli sport.

Szeptember 1, vasárnap 12:12 – hétágra süt a nap; Juli már korábban betervezett egy barátnős pikniket a vízpartra, egy utolsót az idénre. Pont mára. Kockás takarón napozunk, piros kockás terítőről csipegetünk. Zöldséges mártogatósokat, gyümölcsöket, és kürtős kalácsot, amit Szilvi anyukája sütött a házuk kertjében levő kemencéjében. Csak mi négyen vagyunk, legjobb barátnők, akik közül Juli az, aki kéthavonta szervez valamilyen közös programot, hogy kibeszélhessük magunkat, dolgainkat. Meg egyáltalán, hogy együtt legyünk. Gyerekek nélkül, szabadon. Pezsgőt iszunk, az Timi reszortja, ő sokat utazik Párizsba, onnan hoz időnként tres sec pezsgőt.

Reggel fél hatkor még Londonban is korom sötét van; pedig sétálnék egyet a buszmegálló melletti parkban, ahol ilyenkor csak egy-két kutyasétáltató lézeng. Az alig kivilágított park és a közeledő busz visszatart a sétától, inkább felszállok. Meglepődve tapasztalom, tele a busz; van, aki melóba készül, látszik az a magabiztosság, ahogy a buszra felszállva anélkül furakszik a jármű belsejébe, hogy bárkire ráemelné tekintetét. Ez neki kijár, ő ott sincs, nem tud másra tekintettel lenni, belebotlik az utazóbőröndömbe. Nézhetném szellemnek is, csak ahhoz túl hangosan szól a füléből a hip-hop.

Drága, Anyu! Képzeld, van két nyulunk. Törpenyulak, de attól tartok, hogy nagyra nőnek, mint drága Ilonka napraforgói: szándékosan törpenapraforgókat vásárolt, dísznek, a kert bejáratánál vetette el a magokat, hogy odavonzzák a napot. És ezek a gyönyörű napraforgók 3-5 méteresre nőttek, de mondtam is neki, hogy a Nap növesztette meg őket, meg a sok törődés, amit tőle kaptak.

Most már mindent összepakolt; utoljára körbe néz, és vet egy utolsó pillantást az életére. Vett három méretes dobozt a kék színű üzletből, hogy belerakja mindazt, amit negyvennégy év alatt összegyűjtött.

Csütörtök délután van, ebéd után. A főnök hívatta magához; nem személyesen, hanem a titkárnő, Irén által. Tizennyolc éve dolgozik ennél a cégnél, Irén a negyedik titkárnő, egyben a negyedik Irén. Ezen mindig elmosolyodik, de csak magában; szeret mindig különös jelentőséget tulajdonítani mások számára teljesen jelentéktelennek tűnő dolgoknak, mint ez. Ő négy Irént ismert életében, mind a cég titkárnői. Nyilván, ez nem lehet véletlen. Az előző Irének, ahogy elhagyták a céget, biztos megváltoztatták nevüket. Ez az Irén kedves, de átnéz rajta. De legalább nem morog, mint az előző, vagy a második, és az első.