Úton

Úton
Reggel fél hatkor még Londonban is korom sötét van; pedig sétálnék egyet a buszmegálló melletti parkban, ahol ilyenkor csak egy-két kutyasétáltató lézeng. Az alig kivilágított park és a közeledő busz visszatart a sétától, inkább felszállok. Meglepődve tapasztalom, tele a busz; van, aki melóba készül, látszik az a magabiztosság, ahogy a buszra felszállva anélkül furakszik a jármű belsejébe, hogy bárkire ráemelné tekintetét. Ez neki kijár, ő ott sincs, nem tud másra tekintettel lenni, belebotlik az utazóbőröndömbe. Nézhetném szellemnek is, csak ahhoz túl hangosan szól a füléből a hip-hop.

Tizenhat megálló a West Hampstead Stationig, ahonnan majd vonattal eljutok a reptérre, s végre valahára haza. Ha ismeretlen helyen vagyok, magamban számolom a megállókat, nehogy elvétsem, mint egyszer Isztambulban. Abból tényleg nehezen keveredtem ki, annyi szerencsém volt, hogy három óra reménytelen útkeresés után, amikor olyan helyeken mentem az ösztöneim után, ahol csak helyi lakosba botlottam, és senki, de senki nem állt szóba velem, mert látták bennem a kétségbeesett külföldit, térerő sem volt, nemhogy net, szóval mentem, és bolyongtam, és akkor meghallottam a tenger hangját, vagy a szele érintett meg, nem tudom, de már nem pánikoltam, csak hangosan beszéltem; szürkületkor félek a legjobban, mert pont akkor nem látok semmit, és macskaszemeket láttam villogni, de lehet, hogy más állatok voltak, vérebek, és arra gondoltam, hogy másnap, vagy harmadnap ott találnak meg egy isztambuli macskaköves elhagyatott utcán fekve, vérebek által szétmarcangolva. De a szél illata csábító volt, megnyaltam a gyűrűsujjam, majd az orrom hegyéhez érintettem, hogy megbizonyosodjam, merről fúj a szél, Isztambulban mindig a tenger felől fúj a szél, főleg nyáron, így elkezdtem követni a szelet, még a bal kezemet fel is emeltem, beleképzeltem egy papírsárkányt, már megbántam, hogy pár órával azelőtt nem vettem meg a csillámos sárkányt a lányomnak, de akkor még dolgozott bennem a morál, hogy azért a giccs az giccs, egy sárkány ne csillogjon; ehhez képest pár óra alatt minden elvemet feladtam, csak jussak le a tengerhez, nem érdekel az se, ha gyalog kell átmenni a hídon a Boszporusz felett flitteres sárkányok és illatos lufik gyűrűjében, ha ez az ára, csak érnék már ki a dzsumbujból. És egyszercsak tisztult a táj előttem, már látni véltem a  tengert, a Yeni Dzsámit: megérkeztem. Onnantól kezdve ment minden, mint a karikacsapás, még szállást is találtam erős wifivel. Este ittam egy mentateát, és arra gondoltam, hogy tulajdonképpen szerencsés vagyok, és ha anyám még élne, el se mondanám neki, mert annyira hihetetlen az egész.

Már a Woodchurch Roadnál tart a busz, de természetesen belezavarodtam  számolásba, kiesett pár perc, talán elbóbiskoltam. Megkérdezem kedvesen a mellettem fészket rakó – evő, ivó, zenét hallgató, engem érdeklődéssel figyelő - színesbőrű utast, hogy mennyi van még szerinte az állomásig. És akkor rámnéz, hangosan nevetni kezd, hogy épp most hagytuk el, ezt megszívtam, mert a következő megálló mittomén hol, és hogyan. Beüt a pánikoló gépezetem, magamba rátapadok az ablakra, fényképezem az épületeket, utcákat, ahol száguld a busz reggel hathúszkor, lehet, hogy szárnyas buszra szálltam, nem is kell becsekkolnom, a kifutópályáig meg se áll a busz, kimarad így az idegölő és morálromboló becsekkolás, biztonsági ellenőrzés, úti okmány ellenőrzés, megúszom a bevándorlási hivatalnok suta kérdéseit. Ilyenkor azt se tudom, hogy hívnak, nemhogy arra tudnék válaszolni, hogy a gyerekem miért nem az én nevemen van. Visszakérdeztem, hogy Ön az édesanyja leánykori nevét viseli, köszönöm, szóval jó lenne ezt kihagyni, főleg, hogy elvileg nekem már otthon kellene lennem, ráadásul úgy választottam a visszautat, hogy nem otthonra, nem a lakcímem szerinti helyre repülők, hanem oda, ahol felnőttem, a szülővárosomba. Majdnem minden városba lehet repülni a szülővárosomból, a világ egyik legegyértelműbb dolga, hogy Londonba is, ugyanúgy két és fél óra, még olcsóbb is volt a jegy, plusz a bónuszpontok.

Haza akartam menni, néha kívánkozom, csak úgy, céltalanul, de most amiatt is igyekeztem volna, mert olvastam, hogy lefestik az egyik kedvenc épület-festményemet, amit még az előző érából örököltünk: a korabeli szocreál művészet kedvenc motívumai szerepelnek rajta: a megtermett büszke nő parasztruhában, amint karját felemelve egy nyitott könyvből kiengedi a fehér galambokat, szimbolizálva a békét, a felhőtlen (szoci) boldogságot, a magabiztos férfi a nővel szemben állva egy bolygó felé mutat (a bolygó a tudomány, a világmindenség megismerésének a szimbólumaként), és ott a virág a nő tuskó lábánál a szeretet, a fák a természet jelképeként, a könyv meg a tudásé. És ezt a festményt most lefestik, és mielőtt eltűnik, meg szeretném örökíteni magamnak, mert ehhez a falhoz sokszor visszatértem, láttam magam előtt, ahogy készült: négy-öt réteg vékony vakolatszerű anyagot vittek fel, utána pedig a rajz alapján kapartak le belőle egy, kettő, három vagy négy réteget. És annyi fal leomlott az utamon, és még több emelődött, de ez az egy biztos pont a két büszke emberrel, és 40-50 év után is megnyugtatott a még mindig fehér galambokkal.