Hosszú élet és ragyogás

Klárinak

Hosszú élet és ragyogás
Épp elfordítja a kulcsot a zárban, gyújtást ad, és már indul is a motor, pedig diesel, és azt mondták, ne ijedjen meg, ha elsőre sose indul be, ilyen a diesel, hallgassa, ahogy fokozatosan nő a kocsi ereje, pianóban kezdi, mondta a szalon tulajdonosa, mintha értene hozzá, de dalolt is valamit, zümmögött, közben megsimogatta a kocsi orrát, megkerülte egyszer az autót, végigsimogatta közben, megkerülte még egyszer, ellenkező irányból.

Kívülről nézve kicsit nevetségesnek tűnt Amar számára az egész, színpadiasnak, de hát a Volkswagen Golf ilyen, nem véletlen, hogy mindenkinek ez van az országban, ez a nép autója, és ahogy elindult az első gyújtásra az autó, olyan elégedett és megkönnyebbült lett Amar, mintha nem is élete egyik legnehezebb napjára készült volna, ráadásul december 23-án, szenteste előtt egy nappal. Bekapcsolja a rádiót, még egyszer megnézi az útvonalat, és elindul, hajnal van, senki nincs az utakon, csak a gázpedált nyomja, nem volna jó kockáztatnia, hiszen ötszáz kilométert le kell vezetnie, az időjárás kiszámíthatatlan, mintha szemerkélne, a magasabb részen, ahol a szerpentin van, lehet, havazni fog, bár havazna, hullana jó sok hó, hogy ezt az egész évi szürkeséget, mocsokságot lepje be már végre a ragyogó fehérség, a ragyogó napsütés. És ahogy halad, egyre beljebb a hegyek közt, már rádióvétel sincs, nem is baj, most jobb a csend, és ott a motor zúgása, az, ami visszazökkenti az útra, gondolatban messze jár, össze-vissza tombol benne minden, a kérdések, amikre sose kapott választ, hogy miért hagyták ott csecsemőként az alagútban a háború idején, vajon menekülniük kellett-e, és milyen jó, hogy nevelőapja rátalált, és magához, magukhoz vette, szerető családot kapott, és mennyit keresték a szüleit, mennyi háborús szörnyűséget kellett újból és újból megtapasztalnia abban a reményben, hogy előbbre viszi őt a keresésben, a megtalálásban. Rengeteg emberrel beszéltek, ő, az apja, és az apja fivére segített ebben. Huszonkilenc éves, december 23-án van a születésnapja, de ez a huszonkilencedik különleges lesz, érzi, hogy fordulóponthoz érkezhet, de előbb találkoznia kell azzal a személlyel, akihez most az új autójával tart…

Itt megállítja a filmnézést, a szíve erősebben ver, de lehet, hogy ez a lelke, lelkének sóvárgó hangjai ezek, már csorog a méreg belé, ez a harmadik adag, az egész terápia felénél tart, mint a filmbeli Amar, aki a szerpentin tetejére érve félrehúz autójával, kiszáll, de gondolatai még a háború borzalmainak felidézésénél tartanak, a millió elvarratlan szálnál, elszakított családoknál, az egész háborúnak az értelmetlenségére gondol, majd nevelőapjára, aki hivatásos katona volt, most meg méhészkedik, hallotta már őt, ahogyan a méheihez beszél. Előtte a végtelen havas táj, csend van és nyugalom, csak a lelke zakatol, felelevenednek az emlékek, amikor megszállottként kereste vér szerinti hozzátartozóit, ahogy meséltek a félelemről, aztán a szorongásról, és arról, hogy egyszer csak eljön az a pont, az elfogadásé, hogy a hiánnyal kell élni.

Valaki megkocogtatja a fejhallgatóját, az egyik ápoló, rámosolyog csak, nem akar semmit, tetszik a fejhallgatója színe, neonkék. Most látja, már a fele méreg lecsorgott, nem is érezte, ez jó jel, hogy ennyire ki tudja ezt kapcsolni, hogy ne arra gondoljon, hanem kicsit kényszerítse magát a másik dimenzióba. Amíg a kórházba ér, és vár, aztán rákötik az infúzióra, jönnek a már ismerős arcok, mindenki beszél, van, aki csak azért, hogy saját félelmét elterelje, csacsog, ezt úgyse lehet megúszni, a szorongást, a felerősödő belső hangokat. Ő ezért hallgat a terápia alatt zenét, vagy néz filmet, a valóság úgyis ott van, tapintható, ott a kellemetlen szag, talán a kemikáliáké, vagy ez a halálszag, az elsőnél figyelte, ahogy a folyadék szétáramlik az ereibe, a testét hatalmába veszi, az infúzió cseppjeit elkezdte számolni, de az egyik beteg nem hagyta, nem csak beszélt hozzá, hanem kérdezett is, interakcióra késztetve őt, hogy akkor ő humános, ugye, nem reálos, látszik, hisz könyvet vitt magával, és nem kockás lapot. Ezen jót nevet, a saját humorától megilletődik.

Tetszik ez a film, kellemes melankólia van benne, nem nagyon történik semmi, de valahogy leköti, nagyon lírai a képi világa, kicsit hasonlít a dél-koreai filmre, a Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavaszra. A vágyakozás, sóvárgás bemutatása fogta meg, hogy minden valamiért épp úgy történik, ahogy történnie kell. Neki küzdelemből jóval többet mértek, de ezt már elfogadta így, méltósággal viseli, mint egy úri hölgy a kalapot.

Amar közben egyre közelebb ér céljához, útközben szerzett egy hatalmas fenyőfát is, még sose díszített, ők nem ünneplik a karácsonyt, az ikertestvére, akivel most először találkozni fog, bosnyák-horvát családhoz került, katolikusok. Nem tudja Amar, hogy mikor szokták feldíszíteni a fát, reméli, hogy csak 24-én, majd együtt díszítik, és közben mesélnek majd, elviszi egy körre az autójával a testvérét, majd forralt bort isznak.

Testvére közben telefonján üzen, érdeklődik, hogy hol tart, még egy jó óra, úgy számolja. Tudod, hogy a neved mit jelent? Mit?, kérdez vissza. Hosszú élet, jön a válasz, szmájlival és öleléssel kísérve. Erre ő is elmosolyodik, miközben nézi a filmet, drukkol a szereplőknek, s közben megkeresi, hogy az ő nevének mi a jelentése. Ragyogás.