Minden nap edzettünk: ahogy beállt a hideg és a fagy, reggel 6-tól tíz perc bemelegítés után máris a jégen voltunk, siklottunk körbe-körbe, a kanyaroknál egyre jobban lehajoltunk, sokszor a jég az ajkamig felugrott, le is nyeltem a feltört jégdarabokat, de akkor sem álltam meg, csúsztam tovább, egyre gyorsabban, addig, míg nem sípolt Laci bá, az edzőnk, hogy jöjjünk le, mert kezdenek a hokisok. Csúszás közben éreztem szabadnak magam, nem érdekelt semmi, a horizont eltűnt szemem elől; voltunk mi: a jég és az ég.
Ha korcsolyát húzok a lábamra, egy erős kép jut eszembe: tulajdonképpen az utolsó igazi edzésem története, még 1989 december 19-éről. Aznap esti edzésünk volt, délután 5-től, de a téli sötétség miatt estinek hívtuk. Már kint a jégen, csúszás közben is hallani lehetett, ahogy az utcákon vonuló tömeg egyre hangosabban követelte Ceausescu diktátor menesztését. Tizenévesek voltunk, és annak ellenére, hogy már akkor egyedül közlekedtünk, önállóan és magabiztosan mozogtunk abban a zárt világban, amiben felnőttünk, tanácstalanok voltunk, hazamehetünk-e. Az edző nem mert hazaengedni, a tévéből és helyi rádióból érkező hírek még a résztvevőkkel szembeni megtorlásról szóltak. Ültünk a hideg öltözőben, és vártunk. Nagyon hideg volt, erősen fáztunk, éhesek voltunk. A leheletünket fújtuk, versenyeztünk, ki tud nagyobbat, kevesebb belégzéssel. A fiúk türelmetlenkedni kezdtek, én sírtam volna, ha nem szégyellem: attól tartottam, hogy szétverik a tömeget és ottmaradunk. Féltem, mint annyiszor gyerekkoromban, hogy elrontom, és valamit hangosan kimondok a számon, és akkor vége, elviszik apámat, anyámat, mi meg a bátyámmal árvaházba kerülünk. Egyszercsak befutott az egyik szülő, a tüntetésről jött, odarohant a fiához, megölelte, sírt. Hangosan felkiáltott: szabadok vagyunk, Ceausescunak vége! Erre ott, mi is, a tizenéves kamaszok, az edző is, mindannyian összeölelkeztünk, és sírtunk. Apám is befutott, ő is a tömegtől szakadt le, értünk jött, a gyerekeiért, és örömében üvöltött. Ezek voltak életem első valóban szabad percei, nem egészen tizennégy évesen. Tizennégy évig csak suttogni lehetett, nehogy valaki meghalljon valamit, amit nem lehet kimondani. A suttogást nagyon kifejlesztette a romániai társadalom; nyilvánosan soha senki sem hangoskodott, csak ha részeg volt. De azt is inkább otthon űzte.
A bezártság ellenére, ha gyerekkoromra visszagondolok, a rossz, kellemetlen emlékek eltörpülnek, elmosódnak, aztán el is felejtődnek. Sok mindenről fogalmunk se volt, hogy létezik, tehát nem is kerestük. Az egyetlen alternatíva, ahova ebből a külső, látszólagos világból menekülni lehetett, az egy általunk, mindenki által létrehozott tér, ahol minden úgy történt, ahogy azt elképzeltük. Ebben a „csodaországban” falra festett telefonon felhívtuk Amerikában élő rokonainkat, vagy éppen oda utazhattunk, ahol a földgömb (amit tízéves születésnapomra kaptam) pörgetés után a jobb mutatóujjamnál megállt. Ilyenkor szabadon utazhattunk Machu Pichura, Új-Zélandra, vagy épp a Keleti Partokra. Képzeletben becsomagoltunk, repülőre szálltunk, landoltunk, és elég hamar megérkeztünk valahová. Oda, ahova mindig is vágytunk.
Ötször adtunk be útlevélkérelmet, ötször utasították el. Mi nem a határmentén laktunk, hanem az ország közepén, így nem fogtunk magyar adókat. Nekünk csak a központi tévé jutott, fekete fehéren. És a Szabad Európa Rádió, amire mindenki rá volt tapadva, annyira zörgött időnként, hogy puzzleként kellett összerakni a szavakat, hogy hír legyen belőlük. De sikerült, és ezeknek is megvolt a forgatókönyve: ahogy a család odaül a Gloria készülék köré, majd apám elkezdi tekerni a keresőgombot, anyám és mi pedig meghalljuk a magyar szót. Recsegve-ropogva. Azok is szabad percek voltak, és olyankor csak azért suttogtunk, hogy az éter hangait jobban hallhassuk.
Hirtelen jött a szabadság; nyakunkba szakadt. Napok, hetek alatt lebontottuk azokat a falakat, amik több évtizeden át bástyaként emelkedtek körénk. Elmondhatatlan volt megtapasztalni azt, hogy a világ szolidáris, ránk figyel, hogy elnyomottakból szabad emberek lesznek. Emlékszem azokra megindító képsorokra a börtönből frissen kiszabadított politikai foglyokról. Nem hitték el, hogy egy új világba térnek vissza a halál torkából.
A demokrácia falai elég hamar repedezni kezdtek: folyamatosan toldozni, foltozni kellett mindent. Az új, szabad világba belecsöppentünk, alig tudtuk, mi, hogyan működik, főleg azt, hogyan kellene. Elkezdtünk hangosan beszélni, a történelmet és földrajzot magyarul tanulni, pszichológia és angol nyelvű klubokba járni. Elkezdtük felemelni a hangunkat, kiállni magunkért, jogainkért. Frissen bemutatott hollywoodi filmeket kezdtünk el nézni, videotékából kikölcsönözni. Csak kapkodtuk a fejünket, hogy mi mindenről maradtunk le; igyekeztünk behozni, felzárkózni. És elkezdtünk utazni, akkor is, ha tizenhét órát kellett várakozni a román-magyar határon.
Az első megtorpanás hamar bekövetkezett: 1990 februárjában gyertyás felvonulással követeltük alapvető jogunkat, azt, hogy magyarul is tanulhassunk az orvosi egyetemen. Ez más volt, mint a forradalmi tüntetés, amikor nem számított, ki milyen nemzetiségű.
Ez volt életem első tüntetése, ami ráadásul szomorú végkifejletbe torkollott: Sütő András író kivert szemének fotója, a románok és a magyarok közti összecsapások a Városháza és a Kultúrpalota előtti téren háborús állapotokra emlékeztettek. Akkor én egy belvárosi általános iskolába jártam, és egy hét kihagyás után a történtek miatt, amikor újra iskolába mentünk, annyira feszült volt a hangulat, hogy külön engedték be a magyar és a román gyerekeket az intézménybe. Az osztályba érve szembesültünk azzal, hogy a 34 főből tizenkettővel kevesebben vagyunk: ennyien hagyták el egy hét alatt a várost, az országot. Van, akiről azóta se tudok semmit, eltűntek, megszöktek, átszöktek, tovább mentek. 1994-ben egy Szilágyi Domokos kötet belső lapjára ráírtam, azt szeretném, hogy 1990 fekete márciusa ne ismétlődhessen meg többé. Alig három hónap után már megmutatkozott, ha nem vigyázunk arra, amit a rendszerváltással nyertünk, nagyon hamar elveszíthetjük.
Most megint december van, és korcsolyáznék. Nem kell az őszies télből az Alpok közelébe utaznom, ahhoz, hogy a jégen csússzak. Van hűtött jégpálya, tükörsima jég egész évben. De én azt a valódi szabad érzést szeretném megélni, amikor a korlátokat áttörtük, és csak mi maradtunk ketten: a végtelen jég és én.
