Neki ez a közös reggeli séta felért egy dupla presszóval és kis tejjel, bearanyozta a napját, ezáltal a bentlakókét is. Távolságtartó, zárkózott ember létére a kutya közelsége, őszinte odaadása hatására kinyílt kicsit, felszabadultabb lett. A munkáját mindig pontosan és jól végezte, és annak ellenére, hogy az idős emberei neki ontották ki lelküket, teherként élte ezeket meg, azért is futott, hogy más történeteit futás közben, kilométerenként ledobja magáról, és azért is futott, hogy megszabadulhasson a sok titoktól, amit annyi éven át őriztek az öregek, majd elmeséltek neki, az ápolónak, ezzel is könnyítve lelkükön, de az ő lelkére ezek a történetek egyre-másra rátelepedtek, és volt, hogy egy maratonnyi távolságot is lefutott már, amíg úgy érezte, hogy végre megszabadult a történetek súlyától. Ilyenkor hosszan nyújtott, és a hegy oldalában lévő kápolnánál sokáig szívta be a friss levegőt. Érezte, hogy tüdeje megtisztul, és kicsit a lelke is.
Négyen vannak a házban: Sanyi bá, Fricike, Laci bá és Erzsi néni. Mindannyian tündériek, és ahogy elnézi őket, amint a hallban ülnek és filmet néznek, könnybe lábad a szeme. Mozdulatlan pillanat ez, a végtelen nyugalomé. Megfogható a csend, és éppen ezért van az egészben valami emelkedett. Nem angyalok járnak a frissen fertőtlenített helyiségben, hanem a reményt érzi. Hirtelen elhatározásra is jut: ellenőrzi a gyógyszer-adagolások menetét, konstatálja, hogy 3 óra múlva esedékes, beprogramozza a következő filmet, amit a 4 lakó kívánságára kölcsönzött ki a szomszédos város egyetlen videotékájából: A római vakációt.
Van összesen bruttó három órája, fél óra alatt kocsival ott van apja volt házánál, ami ugyanúgy áll ott, ahogy hét éve, apja halálakor lezárták. Egyetlen nővérével azóta nem beszélt, összevesztek az örökségen. Edit még apja életében el akarta a házat adni, és ő, a balfék öcs, apja egyre rosszabbodó állapotára való tekintettel bele is ment volna, ha a drága Edit, a város legmenőbb ügyvédnője nem állt volna elő egy olyan adásvételi szerződéssel, ami egyáltalán nem vette figyelembe apja óhaját, hogy élete végéig maradhasson benne, majd a kerekesszékét, a felszereléseket adják a szeretetszolgálatnak, a fotósműhelyét teljes felszereléssel pedig neki, az egyetlen fiúnak. Edit ezzel szemben a városnak adományozta a fotóműhelyt az előhívott és előhívatlan filmekkel együtt, Várhegyi Vilmos és lánya, Edit adományaként.
Dugó van, apja volt házához nem lehet behajtani. Leparkolt kétutcányira, aztán rohanni kezd a ház felé. Szíve torkában dobog, lefutnak előtte a hét évvel ezelőtti nap eseményei, nővére megsemmisítő tekintetével. De előjönnek a képek az utolsó karácsonyról apjával, amikor csak kettesben voltak, Edit telefonált, hogy mégsem tud menni, de küldött egy nagy csomagot, nyilván egyik ügyfelétől kapta. Sok pia és édesség volt benne, meg Fa spray, minden kosárban és celofánba csomagolva.
Megitták az üveg Ballantines-t. És meséltek, sírtak, nevettek. Gramofonon hallgattak Frank Sinatrát és Latinovitsot szavalni. Az apja akkor mutatta meg féltve őrzött fotóit ’56-ról, amikor Szegeden volt egyetemista, az anyjáról, aki színésznőnek készült, és télen is lenge ruhákban járt. Gyönyörű képeket készített róla, mindig mozgásban, „szerettem, ahogy libbent”, mondta apja.
Fényt pillant meg a lakáshoz érvén, majd összerogy. A kulcs nyitja a zárat, és ahogy belép, látja, hogy senki se járt ott hét éve. Még az apja egyetlen bőrkabátja is lóg a fogason, ahogy ő, a fia felakasztotta azt. A kerekesszék a konyhában. Abban ülve borult rá az asztalra és állt le a szíve.
Bemegy a hallba, elindítja a gramofont. Nem tudja, melyik lemez megy épp. Elindítja. Egy halk karc és megszólal Latinovits mély hangján Weöres verse: Mit bánom én, hogy érdemes,/vagy céltalan a dolgom?/patak vagyok: kérdjem-e, hogy/habomat hova hordom?
Megjelenik apja alakja, feláll a kerekesszékből és egy pohár whiskyvel a kezében felé tart: Boldog karácsonyt, Lalikám, Edit is itt lesz nemsokára. És már mondja is tovább, együtt Latinovitscsal: Harcolok: nem tudom, kiért/ és nem tudom ki ellen./Nem kell ismernem célomat,/mert célom ismer engem.
