Hogyha éjszaka kettő környékén felébredsz, valami nyugtalanság azért csak van benned. Én ma történetesen arra ébredtem, hogy Szeplő kutyánk „telefonál”, ami a kutyáknál azt jelenti az én meghatározásomban, hogy az ajtó előtt ugat, de fekve, teli torokból. Általában rossz alvó vagyok, tehát könnyen felébredek az ilyen ricsajra.

Türelmes napok ezek… Hogy ez a türelmetlen ember számára mit jelent? Nem tudni. K. a szokottnál is későbben ébredt, késve.

Vannak, akik a farmernadrágot, bugyit, zoknit is vasalják. Van, aki mindig a szabadságot keresi. Mindegyikben van némi kényszeresség, ahogy az én kategorizálásaimban is. Kicsit kényszer-kategorizálok miközben a nálam nagyobb összefüggéseket keresem, hogy magyarázatot leljek a saját kérdéseimre.

Nem futottam kereken négy napja. Ez biza sok, de a történteket elnézve, alighanem nem is fogok egy darabig még szaladgálni. Hazavágtam a térdem.

Görcsölős vagyok. Tudom. Nem a gyomromra, hanem az érzésre gondolok. Könnyen görcsölök be. Lassan, lehet túlzottan is lassan, de hozzászokom.

A billentyűzet előtt ülve nem is tűnik olyan nehéznek. Pedig érzek combban izomlázat most is. A gyógymasszőr erre azt mondja, hogy ez a jó fájdalom. Aki egy kicsit jobban hajtja magát mozgás közben, az ismeri. Hajtja magát az ember, ha tudja. De néha nem megy.

Azon a nyári reggelen még a monostori hídnál laktunk, a központi oldalon, balra. Szerettem a tömbházat, szerettem a Monostort, az egész képen csak a csótányok rontottak. Ők és a kolozsvári sofőrök.

Egy hosszas eszmefuttatás következik, arról, hogy igen, futottam az idén 1000 km-et. Igen, most elégedetten veregetem meg a tulajdon vállam. Az ember tanul, merem remélni, hogy én is, szóval összegzem a dolgokat. Van olyan újévi fogadalom, amit még be is tartok. Na, ez volt az 1000 km. Tekintettel arra, hogy év végéig kellett volna ezt teljesíteni, egészen rendben van, olyan vagyok, mint a szocialista gazdaság, a végén 100 százalék fölött teljesítek.

Keret. 35 éves vagyok és mára azért tudom, hogy ha nem is szemtelenül bravúrosan, de elég jól bánok a szavakkal. Megszerettem őket, hisz a szavak tűntek a leginkább alkalmasnak arra, hogy az éppen aktuális kiszemelt lánnyal tudassam, mit is érzek iránta.

Most a függőágyban fekszem. Fedél van a fejem fölött, de ez nem sokat jelent. A deszkaszerkezet alá bármikor befújja a sűrű esőcseppeket a vihar, ugyanis vihar van. Ott tombol pár kilométerre, az alkonyatot átszínezi a felhők és villámok játéka. Fásultan bámulok ki a fejemből.

Az én gyomrom, hej, hogy össze tud szorulni. Rettenetes módon tudok izgulni a legapróbb dolgokon. Évtizedek rutinjával kezdek hozzászokni, hogy a vizsgadrukk nem szűnik meg abban a pillanatban, amikor az egyetemi diplomám kézhez veszem és azt is kezdem elhinni, hogy igaz, amit mások mondnak, hogy nem látszik rajtam az izgalom.

A blues az nem csak zene. A blues egy érzés, sőt, talán életérzés. Mostanában pedig sok bluest hallgatok. Van köztük klasszikus is, nem is kevés, például B. B. King, aki, mint oly sok zenésztársa már jó ideje letette a gitárt. Pedig mennyire tudott bánni vele, különösen egy kis örömzene keretében, olyan nevekkel, mint Eric Clapton, Stevie Ray Vaughan, Buddy Guy, Jimmie Vaughan, Robert Cray. Nem számít, ha valaki nem ismeri őket, sőt az sem, hogy ha a blues műfajával sincs meghittebb viszonyban.